Fraternity-Testvériség, 1943 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1943-10-01 / 10. szám
, TESTVÉRISÉG sapkát nézi amely olyan, mintha nagy bakmacska lesné az ágy alól kibúvó egeret. — Ha lenne szives mesteruram béigazitani a pontos időre. A mester megteszi. Külü tudományos érdeklődést tanusit. — A percmutatóban nem vagyok egész bizonyos! — vallja be. Kiderül, hogy a többi mutatóban sem bizonyos. A mester csodálkozik. — De hiszen én úgy tudom, hogy maguknak otthon órájuk van! — Azt fejből üsmerem. — Akkor készen is vagyunk! — könnyebbül meg a mester, — mert ez egészen úgy mutat! — Megette a fene, ha úgy mutat! — kedvet- lenedik el Külü bá’. — Akkor hiába hántam ki a drága pénzt az ablakon! — Hogy-hogy? Kiderül, hogy a falióra se nem siet, se nem késik, mert még az édesapja halálakor elcser- kentette az utolsót. Ezért üsmeri Külü fejből s ezért fejtette meg — annyi idő óta — a mánu- sok járását. A mester szivesen feleleveníti s Külü bá’ félóra múlva az órák, percek, másodpercek állását hibátlanul felismeri. Nem parasztosan, hogy: — Fertáj nyóc! — hanem vasúti pontossággal:— Hét óra tizenöt! Most azonban a szerkezetére is kiváncsi. A mester penicélussal óvatosan felbillenti a belső fedelet is. Látni lehet, hogy a hajszálkerék arany szárnya ragyogva repdes, az ékkövek keményen fogják a finom csapágyakat, hogy el ne görbüljenek az arany kerekek, mikor az idő tizenkét szép fehér ökre végigvonja a végtelenség láthatatlan utján. A zsendely nagyot csattan a rozoga mesterház tetején. — Ha igy tart, megfagyunk a télen! — ko- morodik el a mester. — Bizony fogyatékosán a fánk — vallja be a mesterné. — Mit csinálunk fa nélkül tavaszig! — Hát a kánonikaporció? — érdeklődik Külü. — Az még az erdőn van! — legyint lemondóan a mester. — Holnap békaparok egy szekérrel! — vigasztalja meg szegény mesteréket Külü bá’ s már búcsúzik is, mert még dolga van a faluban. Mesterék a háta megett elnevezik Külüt tisztességes embernek. Az utón kutya iklat lefelé, lompos farkán jégcsapok zörögnek. Külü bá’ megnézi, hogy a kis göncöltői srégen az ötödik csillag látszik-e. Ha azt elhagyta a hold, túl vagyunk a kilenc órán. Felleges időben ha balfelől fújja a szél az ember orrát, lenyughatunk, mert éjfél is elmúlt. — Még szoknom kell a zsebórához! — véli magában és halad tovább. Itt is fény, ott is fény. A házak rásugárzanak az útra. Éva Isvánéknál nagy a zuvatolás. Ki- hallik az útra. Külü valami címen az órával betekint, de nincs maradó szándéka. Kevés beszéd után készülődik is. — Még fiatal az idő — marasztalják. — Fiatal-e? — kételkedik ravaszul s áhita- tosan elővonja az órát, de úgy, hogy mindenkinek látnia kell. Hanyagul rápillant. — Hm! Jól eltőt az üdő! A vele egyivásu Tömpe Márton irigyen fel- herken: — Be cifra hagymár van! Hol szőrözted? — Sármántyu madárral kőtettem! — rity- tyent vissza Külü s a kezei ej ével int távozóban, hogy kacagással ne bántsák szegény Tömpét, akinek a pénz sohasem húzta le a zsebét, de eljöhet az idő, hogy ő is csak belépik a zoldalház- ba, letör egy fogat az aranyboronából, odaveti a cigány-kovácsnak, hogy mérjen patkót belőle. Csak adja az Isten, hogy az ördögborda magja fennakadjon a likas bocskorában! — Addig azonban egyet vénülünk! — kacag Külü s befordul a kocsmába. Valamire való ember nem mehet el előtte, hogy legalább pillanatra be ne üsse az orrát. Ha pénze nem volna, akkor is az orralikáig töltheti magát az olyan ember, kinek ilyen aranyórája van. — Ülj le, Ábris — biztatják többen is. — Tizenöt percnél tovább nem maradhatok! — adja meg magát a cimborák istálására s biztonság végett maga elé teszi az aranyórát. A kicsi azonban a sokat kívánja, különösen ebből a ritkajó rionfalvi borocskából s mire Külü bá’ kikövetkezik az ajtón, nemcsak neki a télnek a hó port, zúzmarát, ablakokra virágot pirkál, a határkövön hóbabonát csinál s majd éjfélkor farkas hátára pönkörödve a szalmába ellett kutyakölyökre vadászik. Olyan idő kerekedett, hogy a cigánynak vállabércin, nyakszirt- je alatt megfagynak a juhok. A jegesre vert uccán Külü tántorogva ingatja félrecsuszott sapkáját s egyszer csak maga elé meredve, meg- hökkenve összehúzza kékre fagyott, jeges, bozontos szemöldökét: — Itt mióta van árok? Kicsire azonban nem nézünk. Nekihuzósz- kodik s úgy átszöki a saját árnyékát, hogy az orrán csúszik jó másfél métert. No, semmi baj, csak a pipaszárát harapta ketté. Igazából csak akkor józanodik valamicskét, mikor hazaér.
