Fraternity-Testvériség, 1943 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1943-07-01 / 7. szám
4 TESTVÉRISÉG a konvenciós kérdéssel való demonstrálására nem pályáztunk, hanem egészen objectiv szempontokat mérlegeltünk. Végül lehetnek olyanok, akik a vezértestület döntésében a demokrácia elveinek megsértését láthatják, vagy akarják látni, mégha irigy- lik is magukban a vezértestületet és az Egyesületet, amiért az idei konvencióját hivatalos jóváhagyás mellett elhalaszthatta. Ellentétként rámutatnak a konvenció tartására kényszerült szervezetekben uralkodó “demokráciára.” Ennek az önkelletési lehetőségnek a kihasználása egészen üzleti életrevalóságnak a dolga és a világért sem neheztelünk meg érte. Azonban éppen olyan jogosult és egészséges üzleti életrevalóságból rácáfolunk. Demokrácia kétféle van: kis demokrácia és nagy demokrácia. Az én demokráciám, a Református Egyesület vagy más hasonló szervezet demokráciája kis demokrácia. Az államnak és az emberiségnek a demokráciája pedig nagy demokrácia. Amikor a nagy demokrácia élethalál harcát vívja, mi a kis demokrácia demokratikus kötelessége? Csökönyösen ragaszkodni a maga maradéktalan érvényesítéséhez, mintha semmi se történne, vagy ideiglenesen és önkéntesen alávetni magát a nagy demokrácia érdekének, még akkor is, ha az csak kívánságként tétetett eléje? Tovább uszhat-é a vizen a kabin, ha elsüllyed a hajót Biztonságos lehet-é a kis demokrácia a nagy demokrácia biztonságának kivívása, nélkül? Igaz vallója lehet-é a kis demokráciának az, aki a nagy demokrácia óhajának fölébe kész tenni a maga akaratát? A Református Egyesület vezértestülete megfelelte a kérdést. És ahogyan a tagság fogadta a vezértestület döntését, azzal együtt a tagság és igy maga a teljes Református Egyesület megfelelte a kérdést. A kis demokrácia utat engedett a nagy demokráciának és a nagy demokrácia győzelmével várjuk a mi demokráciánknak megkönnyebbült lélekkel való szabad gyakorlását. Addig is egyek vagyunk a testvéri áldozatban, a polgári engedelmességben és a testvéri egyetértésben. íme, a Református Egyesületben van demokrácia. Ep, sértetlen, mély átgondolása, demagógiától mentes, elvileg megalapozott igazi demokrácia; nem a nagy közösségnek hátat fordító, hanem azzal együttműködő demokrácia. És ezt éppen a vezértestület konvenciós határozata bizonyítja a legfényesebben. Ezt a határozatot az össztagság meg is értette, mert tagok és vezetők egy lélekből valók és a Lélek minden igazságra elvezet. Legyen tehát vége egyleti berkeinkben a demokráciával való üzérkedésnek, mellverege- tésnek és licitálásoknak. Ne tévesztepsék szem elől, hogy a konvenciós kérdést eredetileg sem az vetette fel, hogy kinek mennyi kis, helyi és belkörü demokráciája van, hanem az, hogy a nagy demokrácia, a szövetséges kormány, a körülmények belátást és arra való tekintettel önkéntes áldozatot kívánt tőlünk. Amelyik szervezetnek az anya-állami departmentje az áldozat meghozását lehetővé tette, az —- mint a Református Egyesület is — ezt az áldozatot meghozta. Amelyiknek pedig másképen gondolkozó anya-állami departmentje van, az nem hozta meg, mert nem hozhatta meg ezt az áldozatot. Egyiknek a jóhiszeműségében sem szükséges kételkedni, az egészséges üzleti törekvést egyiknek sem szükséges ál-érvekkel támogatni. Valóban törekedve ezek nélkül is tisztességgel lehet mindegyiknek boldogulni. DR. VINCZE KÁROLY. CXXXVII. ZSOLTÁR Rabságunkban úgy sírtunk a nyomorban, Mint Izráel foglyai Babilonban, Sirattuk népünk összetört honát, Emlegettük ismerős templomát A fűzfák ágain függött a hárfa, Szabadságunk remélt idejét várva. Énekszóra nógattak elfogóink, Víg dalra is gyakran a kinozónk int; Zengjetek nekünk zsoltár-éneket! így szólt, ki korbáccsal fegyelmezett. Hogy, énekelnők, mikor fojt e börtön, Az Urnák énekét idegen földön? Nem, nem felejtjük el hazánk keservét, Lelke ellen miközöttünk egyse vét, Nyelvünk inkább az ínyünkhöz tapad, Nem éneklünk, míg a rab nem szabad, Rabtartónk a lelkűnkbe úgy se láthat, Mi nem zengjük énekben, csak hazánkat. Roncsátok le, roncsátok le fenékig! Ezt kiáltják, ha tornyainkat érik, Mégis karének kellene nekik, De szivünk fáj, lelkünk emlékezik: Uram, emlékezzél te is a harcra, Áldott legyen, ki őket megragadja. Áldott legyen, ki ott fent az egekben Látta ellenségeinket, mily kegyetlen, Áldott legyen, ki megméri a vért, Ki megfizet, majd mikor haza tért. Uram, te légy, általunk aki büntet, Akkor zengjük el Néked énekünket. Szabó László.
