Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-03-01 / 3. szám
20 TESTVÉRISÉG TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK SODRÁBAN AZ AMERIKAI MAGYAR SZÖVETSÉG ÉS FÜ GGETLENSÉGI MOZGALOM KÖZLEMÉNYEI ÉRETLEN GYEREKEK VOLNÁNK? Irta: Csernitzky F. István Az AMSz Ügyvezető Bizottságának tagja Távol áll tőlem, hogy személyeket, vagy egyes lapokat pécézzek ki. de az ide vándorolt magyarság egész teljességére gondolok azzal a megállapítással, hogy a mi amerikai magyar közéletünk még nagyon is benne van a rakoncát- lankodni szerető gyermekkorban. Hogy embersorba kerüljön valaki, ahhoz húsz esztendő sem elég. Hogy egy bevándorolt csoport a neki tetsző helyen végleg megtelepedettnek érezze magát, ahhoz nehány évtized sem elegendő. Annál inkább kell több idő az érzelmi összetartás kiforrásához, ha az ilyen ember- csoport egy ország különböző vidékeiről s különféle társadalmi rétegeiből kerül Amerikába, itt pedig az óriási terület száz meg száz irányában alkot kisebb-nagyobb telepeket. Amerikának magának is 160 esztendő kellett, hogy hatalmas országgá nöjje ki magát. Ebből a 160 évből meg csakis az utóbbi nyolc évtized alatt tudta megérlel- tetni az összetartás érzetét. Hogy pedig ez a három tucat nációból egybeforrt ország uj nemzetté alakuljon át, ahhoz még talán egy további félszázad is kevés lesz. * Nem megítélés tehát a célja ennek az Írásnak, hanem leszögezése annak, hogy mi még most sem tudunk egészen bölcsen cselekedni. Mondunk ugyan néha okosat is, de rakoncátlan csikók módjára ki-kirugunk a hámból s nem akarjuk magunkat vezettetni. Meg vagyunk győződve arról, hogy összetartásban rejlik az erő, de másik szavunkban belegáncsolunk azok munkájába, akik e nemes cél érdekében kezükbe veszik a szervezés gyeplőjét. Most is némelyek Magyarország belügyeibe való kontárkodást látnak abban, hogy az Amerikai Magyar Szövetség sajnálkozását fejezte ki a szülőhazának olyan külügyi kapcsolata fölött, amilyen külügyi összeházasodást odaát egy valamirevaló magyar sem kivánt s amelyet, jól tudjuk, csakis a külső erőszak zúdított reá. Pedig hát szeretetlen kritizálás helyett okosabb dolog lett volna megírni, milyen szövegű megnyilatkozást tartanának elfogadhatóbbnak és bölcsebbnek az ellenfelek? * Jól ismerve az amerikai magyarság szükkeblüségét a közügyek terén elvárt áldozatkészséggel szemben az Ügyvezető Bizottság a lehető legkisebb összeget, a havi egy centet kéri minden szervezet pénztárából minden egyes tag után, hogy e havi egy centet még olyan magyar se sajnálja, akitől ezt négy vagy több testülethez való tartozás alapján ugyanannyiszor kéri s kollektálja be saját egyletének pénztárosa. Nem úgy, hogy évente tizenkétszer rázza a perselyt a tagtárs orra alatt a szerény cen- tecskéért, hanem évi kivetés alapján, a szokásos egyéb dijak beszedése alkalmával. Ha pedig egyik-másik testület kicsinyli ezt a minimumot, senki fia sem korlátozza őket abban, hogy havonta avagy évente többet adjanak az amerikai magyar összetartás céljaira. Csakis az értelmetlenség avagy a nagyképüsködő farizeusság mondatná némely gáncskeresövel azt, mintha Szövetségünk az árvák, özvegyek meg szegény örökösök pénztárát kívánná megdézsmálni. E minimumnak ellenzői viszont azon sopánkodnak, hogy a havi egy cent tulkevés, hogy százezrek kellenek ehelyett, de mindjárt! Hát kinek van megtiltva, hogy egyenkint, mint önálló tag, ne küldhessen évi egy dollárt vagy esetleg többet a szövetség pénztárába? Lássuk csak: Van Amerikában félmillió kenyérkeresö magyar. Ha mindegyikük megadná a havi egy centet, begyülne évente hatvanezer dollár. Ha 1907 óta, amikor legelőször alakult meg az Amerikai Magyar Szövetség, megértettük volna, mit jelent az évi $60,000.00, s be is gyűjtöttük volna a kicsinyesnek látszó havi egy centeket testületink utján, a lefolyt 36 év alatt két millió százhatvanötezer dollár állott volna a közös magyar ügy rendelkezésére. Ezzel szemben van itt egy más csattanós példa: Az Az idevándorolt tótok egyik nagy egyletében ötvenezer tag már legalább 36 év óta havi 25 centet vagyis évi három dollárt ad nemzetiségi célokra. Ez a summa ma már öt millió négyszázezer dollárt tenne ki. Hogy ezenfelül más tót meg cseh egylet mennyi milliót kollektált össze és használt fel magyar-ellenes célokra, azt még elképzelni is borzalom! Február 8-ikán koncertet rendeztek Hollywood művészei a hősiesen harcoló Görögország fölsegitésére. A rendező közben bejelentette, hogy egyetlen amerikai görög egylet ötvenezer dollárt küldött e célra. Mi, amerikai magyarok, sose adtunk ennyit saját istenáldotta igazságaink megvédésére. Pedig mi sokkal többen vagyunk itt, mint a görögök. Gyüjtsünk százezreket, de mindjárt! Akik ezt hangoztatják, már legalább is 30 éve laknak itt. Ha megadnák az utolsó 25 évben elmaradt havi egy centeket egy summában, ez kitenne kerek három dollárt. Ha az Amerikában élő félmilliónyi magyarságnak legalább a 25 év óta dolgozgató s még ma is élő része követné e példát, rövid idő alatt összegyűlne hatszázezer dollár! Ne beszéljünk, ne tervezgessünk, ne tanácsolgassunk hát, de cselekedjünk! * Az Ügyvezető Bizottságnak egyik tagja sem éhes erre a kenyértelen állásra. Egyikünk sem tolakodott oda. Félreállunk szívesen. Van nekünk egyéb dolgunk ahelyett, hogy bár jó szándékú, de kákán csomót kereső honfitársainktól szeretetlen kritikát meg rágalmakat hallgassunk. Szervezzünk vidékenkint osztályokat, bizottságokat? Hiszen e munkához tisztviselők kellenek a központba, meg szervező utazgatásra alkalmasak a vidékre. Hát hol van erre a pénz? Amikor megtekintettük egyetlen szobácská- ból álló washingtoni központunkat, valamelyikünk azt az észrevételt tette, hogy féltucat iroda helyiség sem lenne elég. Hát ugyan miből fizessük? Hiszen az az egy szoba is havonta 45 tallérba kerül! Azt várjuk tán, hogy a vidéki utakra kijelölt szervezők a falu szélén egy pádon háljanak meg és hot-dog-counter előtt virslit ebédeljenek? Hát már kiveszett volna belőlünk a magyar becsület alapeleme is? * Azt tán mondanom sem kell, hogy királyválasztó gyerekeskedések, amerikai magyar-kormány-alakitási álmodozások meg miniszteri állás-osztogatások vádja addig se marad meg rajtunk, mint a falra hányt borsó. Olyanokkal tehát, akik eféle meg tudom-is-én milyen zsidóskodő befolyások rémével akarnának kedveskedni nekünk, nem is bocsátkozunk komoly vitába. Pernyéje, természetesen, minden náció társadalmának van. A mienk se külömb. Restelni valónk nekünk, amerikai magyaroknak is van. Abban azonban nem mi, ügyvezető bizottsági tagok vagyunk hibásak, ha akad honfitárs, aki olyanokra hallgat vagy olyanok újságos csúfolódásait élvezi, akik nem is akarnak magyarul érezni, s akik magyarul csak
