Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-10-01 / 10. szám
12 TESTVÉRISÉG EGY DOLLÁR Irta: BÉKÉSI P. ANDOR Egészen fiatal, de nagy növésű, tizennégy éves lány volt Pivárcsi Eszter. Koraérett volt szellemileg is. Mindig a nagylányokkal pajtáskodott Eszter fejébevette, hogy ö is megy Amerikába. Egyes gyerek volt. Anyjának összeszorult a szive, amikor titkolózva megsúgta neki. Ismerte a lány makacs természetét. Előre elsiratta egyetlen lányát. Apja magából kikelve kiáltott a lányra: — Egybe agyoncsaplak, ha még egyszer elő mered hozni! Eszter elhallgatott. Tovább sugdolózott a lányokkal. Azok már Királyhelmecen is voltak az útlevél ügyében. Lesz, ami lesz, ő megy Amerikába Ebédnél ült a család. Fojtott csend nehezedett az asztalra. Eszter csak turkálta az ételt. — Mért nem eszel? — mordult rá apja. — A vonat elé fekszem, ha nem engednek! — tört ki a lányból. — Majd adok én neked Amerikát! — ugrott fel az apa az asztalra csapva a kanalat. Felemelte öklét: — Ha pusztulni akarsz, pusztulj el itthon! — kiáltotta. Felesége eléugrott. Átfogta derekát: — Mihály, az Istenért! Ne tégy csúffá mindnyájunkat ! Pivárcsi Mihály szótlanul kiment a házból. Napokig nem szólt egy szót se Még a ház táját is elkerülte. Kint a szőlőben emésztődött. Nem is tudta, hogy az asszony leeresztette a lány szoknyáját, hogy még nagyobbnak lássék. Hogy bement vele Ivirályhelmecre és kéz alatt útlevelet szerzett neki. Az asszony kiment hozzá a szőlőbe, hogy hazahívja. — Mihály, gyere haza, Eszter délután indul . . . Amikor ki akarta mondani, hogy “Amerikába”. előtörtek könnyei. Kötényébe temette arcát, úgy zokogott. Pivárcsi Mihály hátralépett egyet. Elfordította fejét: — Menjen! Nekem nincs többé lányom! * Eszter egyik távoli rokonánál húzta meg magát New Yorkban. Onnan járt házimunkára Csak késő este került haza. Lánytársai is elszéledtek, ki erre, ki arra. Eszter nem tudott angolul. Egész nap szótlanul dolgozott és befelé sírdogált. Hiába volt a hosszú szoknya, most nagyon tehetetlennek, árvának érezte magát. Azzal vigasztalódott, hogy pénzt, dollárt keres. Ha majd sok lesz, hazamegy és a dollárokkal kiengeszteli apját. A hét végén a rokon vette fel fizetését. Lefogta belőle a lakbért, és a maradékot, egy tiszta új, ropogós dollárt, átadta Eszternek — Nesze, itt az első kereseted! Eszter elfogódva vette kézbe a hosszú, keskeny papírpénzt. Sokáig nézte, simogatta. Örült, hogy most már vehet levélpapírt meg bélyeget. Apjának címezi, de anyjának írja majd a levelet. A rokon azonban közbeszólt: — Ne költsd el ezt a pénzt! Tegyél úgy, mint az amerikaiak. Szerezz egy képrámát, tedd bele a dollárt és akaszd a falra, az ágyad fölé. Reggel az első és este az utolsó pillantásod a dollárra essék. Hamarosan gazdag leszel, pénzzel fekszel, pénzzel kelsz. Nekem van is egy képrámám. Odaadom. Eszter elvette a keretet és beleillesztette a dollárt, szépen, hosszába. Kissé távolabb tartotta, hogy lássa, középen van-e. Most maga elé tette az asztalra, megköpdöste és elmondta fölötte a ‘varázsigét” : — Apád, anyád ide jöjjön! Ezzel az ágy fölé akasztotta a keretet, fej- magasságnyira, középre. Mielőtt elkattantotta a a villanyt, még egyszer a keretre pillantott. A dollár balfelén egy háromszögletünek látszó piramis vonta magára figyelmét. A piramis tetéjéről egy sugárzó szem nézett rá merően. Mintha apja vádló szemét látta volna. A piramis körül felírás volt. Kibetűzte: — Annuit coeptis novus ordo seclorum. Nagyot sóhajtott: Sohse fogom megtanulni ezt a bikfa angol nyelvet! A dolláron járt az esze Arra az időre gondolt, amikor sok lesz belőle. Már számolta, rakosgatta szépen sorjába, halomba. Egy pillanatra elszenderedett. Álmodott. Mintha valaki elvitte volna első keresetét, a dollárt. Hirtelen felült, felgyújtotta a villanyt. A dollár ott volt a falon. Egy kopaszodó, símaképű öregúr mosolygott róla felé: Washington. Feje fölött nagybetűs írást látott. Elolvasta: ONE DOLLÁR, Boldog volt, hogy ezt megértette — Dollár, egy dollár — mondogatta. Vissza- mosolygott a képre, elkattantotta a villanyt, s míg el nem aludt, folyvást mondogatta: — Dollár, egy dollár. . . *
