Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-03-01 / 3. szám
32 — HERDBOY OF HUNGARY — REFORMÁTUS ÚJSÁG — KISBOJTÁR — (116) and restored it to the herd. Then, meeting Uncle Miklós walking beside the limping Star, I sprang down and curried his horse and cured its bruised feet, whereupon my uncle took my hand with old- time affection. Immediately after this happy reconciliation Mocskos and I rode through the clouds to every piece of land in succession where we had gone to seek pasture. From my pocket I took magic seed and made it grow in every bare spot, and when all the clover had grown up thick and rich, I went to see each owner of the land and confessed how I had let my poor, thin mare eat the clover in order to restore her health and strength. And each man forgave me freely and praised Mocskos and even invited us both to enter into his territory and find pastures new. At peace with the world, then, and with my own conscience, I sat down beside my beloved steed while she cropped, looking happily into her beautiful, trusting eyes. Dear dream in which atonement was complete and satisfying! How I hated to let it go! But some one was shaking me out of its soft folds—shaking my foot until it hurt. Opening my eyes, I saw that it was now broad daylight. Two peasants were stooping over me, and as I lifted my heavy head one of them asked me curiously, “Boy, why do you sleep on the highway like this? Where is your home?” Where, indeed? One wild glance around the horizon told me that Mocskos was not in sight. My only friend, my best friend, had left me át last in despair. I knew that except in dreams I would never see that dear, ungainly horse again or know what was her fate, and my soul sent up a prayer that she might find sweet pastures as long as she remained on earth. Never, I vowed—and that vow I have kept—would the most glorious event in all my life dim the memory of Mocskos or the tragic grief of our parting, No boy ever had such a pal, and no horse so great a heart. Kindly the two peasant pulled me to my feet. And as the fresh morning breeze struck my cheek, I squared my back to the highway whence I had come and set out to face my destiny. THE END mennyi megugrott csikót, mind összefogdostuk és visszavittük a méneshez. Azután a sántító Csillag mellett ballagó Miklós bácsival találkozva, leugrottam és lecsutakoltam a lovát s meggyógyítottam felsebzett lábait, amire Miklós bátyám a régi szeretettel fogott velem kezet. Közvetlenül ezen boldog kibékülés után átrobogtam Mocskossal a felhőkön azokra a földekre, ahova legelni jártunk. Varázsmagvakat szedtem elő a zsebemből s ahány helyet csak letaroltunk, mind kisarjasztottam s mikor sürü-gazdagra nőtt a here, elmentem a földek gazdáihoz és bevallottam, én legeltettem le szegény, sovány kancámmal a heréjüket, hogy egészségét és erejét visz- szanyerhesse. És ahány ember, mind szívesen megbocsátott és megdicsérte a Mocskost, sőt még meg is hívtak mindkettőnket, hogy csak járjunk a földjükre és válogassunk a legelőkben. Azután kibékülve a világgal és a magam lelkiismeretével, letelepedtem legelésző kedves paripám mellé s boldogan néztem gyönyörű, hűséges szemébe. Mindenkinek elégtételt adó s mindent jóvá tevő gyönyörű álom! Mennyire sajnáltam, hogy elmúlt! De az álom gyöngéd öleléséből valaki hirtelen kirázott — úgy rázta a lábamat, hogy belesajdult. Szemeimet felnyitva, láttam, hogy fényes nappal van. Két parasztember hajolt felém s amint nehéz fejemet felemeltem, az egyik kiváncsian kérdezte: “Miért alszol igy az országúton, te fiú? Hol lakói?” Hát hol is? Vadul pillantottam körül, de Mocskost sehol sem láttam. Egyetlen barátom kétségbeesésében végre is otthagyott. Tudtam, hogy álmaimon kívül sohasem fogom látni többet azt a drága esetlen lovat, nem fogom megtudni, mi lett vele s lelkemböl hő ima szakadt fel, hogy legyen neki himes legelője mindig, mig a földön él. Megfogadtam — és eme fogadásomat ime meg is tartottam — hogy a Mocskos emlékét vagy elválásunk tragikus fájdalmát soha, életem legragyogóbb élménye sem fogja elhomályosítani. Soha nem volt még fiúnak olyan pajtása és lónak nagyobb szive. A két paraszt ember gyöngéden talpra segített. És amint a friss reggeli szellő meglegyin- tette az arcomat, hátat fordítottam az országúinak, amely felől jöttem s elindultam, hogy szembe nézzek rendeltetett sorsommal. VÉGE.
