Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-03-01 / 3. szám
30 — HERDBOY OF HUNGARY — REFORMÁTUS ÚJSÁG — KISBOJTÁR — (114) was the way that ancient beast covered mile after mile. Yet whenever I turned my head I saw that Uncle Miklós, on Star, was gaining, gaining, and in his hand whirled the menacing lasso ready to cut off my breath for ever. Suddenly I had an inspiration! Mocskos was shod and Star was not. If, therefore, I could but reach the paved highway my horse could endure what would soon wear out the tenderfoot behind me. Swiftly I headed my horse toward the stone-covered road. Instantly comprehending my purpose, Uncle Miklós tried to cut me off, but in vain. I reached the road be fore him and urged the mare into her fastest lope. At first the pursuers kept close behind, but little by little Mocskos drew away from the fastest steed in the county. As twilight deepened I lost all sight of that Nemesis pursuing me. Whether Star began to flag or whether Uncle Miklós checked him in sheer pity for his bruised feet, I newer knew. But it became more and more certain that my glorious old courser and I had the road to ourselves. Not for a long time, however, could I believe in my good luck. I still urged Mocskos for ward relentlessly. But after an hour of swift running I permitted her to change to an easier pace and on we went mile after mile. As I fled down the unknown highway through the night I knew that in this mad race for life I was leaving the ranch behind forever. My uncle would never forgive me. Even if Aunt Zsuzsa had escaped falling from the bucking ass—and I simply could not believe that anything could kill the old witch—there would be no possibility of his accepting again as his cowboy a rebel and rascal such as I had proved myself to be. It would now be on his conscience to inform the landowners who had stolen their clover, and that meant sure death. No, this was the end. I had brought it on myself, I reflected, bitterly. And yet, so far as those pasture lands were concerned, I had robbed the magnates only for love of my horse, only to keep her alive and well. I felt guilty, but triumphant. My heart ached with regret, yet I knew I would have done the same thing again. It was very confusing. Toward midnight I realized that my marvellous old horse was gasping for breath. The late moon, rising brilliant in a cloudless sky, showed foam on the withers of my steed. Moreover, a limp was beginning to mar the beautiful rhythm of her long unbroken gait. Gently pulled her to a walk. And as she stopped by the roadside and turned her head to wait for me to dismount, I suddenly knew that I was exhausted. Twice within twenty-four hours had I escaped death by a miracle of swift riding! Excitement, strain, fear—these had taken every last drop of energy in my body. Only with the greatest difficulty could I swing my cramped legs over the saddle and let myself slide to the ground. My feet would not öreg jószág nyelte az egyik mértföldet a másik után. De mikor csak hátra fordítottam a fejemet, irtózva láttam, hogy Miklós bátyám a Csillagon egyre közelebb és közelebb jut hozzánk s kezében ott forog a fenyegető árkány, készen arra, hogy belém fojtsa a szuszt. Hirtelen egy ötletem támadt! Mocskos meg volt vasalva, a Csillag pedig nem. Ha tehát elérem a kövesutat, az én lovamnak nem árt, de az utánam nyomuló lovat egy-kettőre tönkre teszi. Gyorsan a kövesut felé irányítottam a lovamat. Miklós bátyám, aki azonnal látta, hogy mi a célom, elébem akart vágni, de hasztalan. Előbb értem el az utat, mint ő s lovamat a leggyorsabb vágtába nógattam. Az üldözők eleinte szorosan a nyomomban voltak, de Mocskos apránként távolodni kezdett a megye leggyorsabb lovától. Mire estébe hajolt az alkonyat, az üldöző Nemezist már nem is láttam. A Csillag lankadt-e el, vagy — mert összetörte a körmét — Miklós bátyám puszta szánalomból maga lassította le: sohasem tudtam meg. De abban mindinkább bizonyos lettem, hogy az ut immár kettőnké: az enyém és pompás öreg versenylovamé. De azért még hosszabb ideig nem mertem hinni a szerencsémnek. Mocskost könyörtelenül nógattam még tovább. De egy órai gyors futás után mégis hagytam, hogy lelassítson némileg s • igy haladtunk tovább mértföldről mértföldre. Amint ezen az ösmeretlen országúton menekültem az éjszakában, jól tudtam, hogy az életemért való emez örült versenyfutásban örökre elszakadtam a pusztától. A nagybátyám ugyan sohasem fog megbocsátani. Mégha Zsuzsa néni nem is esett volna, le az ugráló szamárról — s egyszerűen nem hittem, hogy azt a vén boszorkányt bármi is el tudná pusztítani — nincs rá lehetőség, hogy visszafogadjon bojtárjának egy olyan lázadó betyárt, mint amilyennek én bizonyultam. Most bizonyára lelkiismereti kötelességének tartja, hogy megmondja a gazdáknak, ki dézsmálgatta a heréjüket, ez pedig biztos halált jelent. Nem, ez már a vég. Magam zúdítottam magamra, gondoltam keserűen. És mégis, ami a lóheréseket illeti, ezeket a gazdag mágnásokat csak a lovam iránti szeretet miatt raboltam meg, csak azért, hogy élhessen és jó erőben lehessen. Bűnösnek éreztem ugyan magam, de diadalmámorosnak is. A szivem fájt, mert sajnáltam, amit tettem, de tudtam, hogy újra megtettem volna ugyanazt. Bonyolult egy állapot volt ez. Éjfél felé észrevettem, hogy pompás öreg lovam levegő után kapkod. A fellegtelen égbolton ragyogva kelő késő holdvilág habot mutatott a lovam szügyén. Ezenfelül a hosszú, egyfolytában tartó futás folytán gyönyörű ritmusát bicegés rontotta el. Gyöngéden lassítottam lépésbe. S amint megállóit az utszélen s hátraforditotta a fejét, arra várva, hogy leszálljak: hirtelen rájöttem, hogy ki vagyok merülve. Huszonnégy órán belül csoda-gyors lovaglással kétszer menekültem meg a halál torkából. Az izgalom, a kimerültség és a félelem minden erőt kiszedett belőlem. Görcsöt kapott lábaimat csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam átvetni a nyergen és lecsúszni a földre. De nem tudtam megállani a
