Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1940-02-01 / 2. szám

14 REFORMÁTUS ÚJSÁG NAPFÉNY A PARÓKIÁN Miért sir Babosné? Babosné öreg, Amerikába kivándo­rolt, Erdélyből odaszakadt nénike volt. Nagy öröm érte. A nagy ma­gyar püspök, akit ő még gyermek­korából ismert, végiglátogatta a nagy Amerikában szétszórt magyar gyüle­kezeteket. Prédikáció közben feltűnt a püs­pöknek, hogy az öreg Babosné fe­kete szegélyű zsebkendőjébe hajtva fejét, szinte hangosan zokog. Az ige­hirdetés vigasztaló, szelid simogatás- sá lett. De Babosné fel-felpillantott, aztán könnyáztatta arcát ismét zseb­kendőjébe rejtette. Végigsirta az egész prédikációt. Amerikai szokás, hogy istentiszte­let végén a lelkipásztor a kijáratnál mindenkivel kezet fog. Amikor a püs­pök Babosné kezét a kezébe vette, még szelidebb részvéttel hajolt felé: — Milyen nagy bánata van ma­gának, kedves Babos néni, hogy any- nyira sirt a prédikáció alatt? Az öreg néni felnézett, kicsit za­vartan. — Olyan nagy bánatom nemigen van most nekem, püspök ur — mon­dotta. — Hát akkor mi hatotta meg any- nyira a prédikációban? Az öregasszony elálmélkodott egy kicsit. — Engem? Nem is igen tudtam én figyelni a prédikációra, lelkem püspök ur! — Hát akkor nem értem, — mond­ta a püspök — hogy miért sirt any- nyira az egész istentisztelet alatt. — Azt sirattam, — felelte az öreg Babos néni — amióta nem láttam a püspök urat, hogy meg tetszett öregedni. — Ejnye, — mondotta a püspök— maga felett se ment el az idő nyom­talanul Babos néni. .. * Ez a kicsi amerikai történet nagy tanitás arra is, hogy óvatosak le­gyenek az igehirdetők, amikor az igehirdetés hatását a könnycseppek­kel próbálják megmérni, amelyek ra­gyognak a szemekben prédikációk alatt. Mikor árvaatya Youngstownban tartott árvaházi vasárnapot, megba­rátkozott a Marton lelkész leányká­jával. Mikor árvaatya eltávozott, a gyermek igy mondta az asztali ál­dást: “Uram Jézus, áldd meg, amit adtál nekünk, Amen.” Mikor atyja kérdezte, hogy miért hagyta el a “légy vendégünk” szavakat, a leányka igy felelt: “A vendég már elment.” SlDEPÜS PERCEKÉ * SZÁZ HUSZÁRRAL SZÁZ LÓ. Irta: LOVÁSZI KÁROLY Csallóközi kis faluban Harangoznak délre, Ebédet főz kovácsmester Hites felesége. Égő tűzhely melegétől Rózsás az orcája, Mint tulipán, olyan piros Takaros ruhája. Frissen mosott fehér abroszt Terit az asztalra, “Kész az ebéd, édes uram!” Kiált az udvarra. Elnémul a nagy kalapács Erre a szép szóra, Mint a béka is elhallgat, Ha kelepei a gólya. Zöld kötényben asztalhoz ül Most a kovácsmester S éppen nagyban bíbelődik A forró levessel, Amikor a faluvégről Trombitaszó hallik. Régen hallott magyar zene, A szívbe nyilallik. Leveti a piros ruhát Kovács felesége, Élesrefent ollót ragad Remegő kezébe. Pár nyisszantás s vége van a Szép piros ruhának, Jó az Isten, ád helyette Nemsokára hármat. A hófehér térítőről Lerepül a tányér! Ebédelni a házaspár Majd később is ráér. Fehér abrosz nagyot sikit! Széthull kettétépve! Kettéhasad a kovácsnak Zöldszinü köténye! Az udvaron szétrebbennek Pulykák, csirkék, ludak, Kovácsmester nagy robajjal Hoz egy hosszú rudat És mire a faluba ér Száz huszárral száz ló, Büszkén leng a kovács házán A nemzeti zászló! AZ ÁRVAHÁZ HUMORA A cartereti hiszekegy. Cartereten az egyik gyermek igy tanulta meg az apostoli hitvallás egyik részét: “Szál­lá alá BOKROKRA.” A másik pe­dig hitte a “szentek EGÉSZSÉGÉT.” Karikás Béla sharpsvillei magyar fiú és state trooper. A Bethlen Ott­hont gyakran felkeresi. Szép unifor­misa annyira megtetszett, hogy az egyik nagyobb leány kijelentette, hogy ő csak uniformisba járó férfi­hoz megy feleségül és nem bánja, hogy ha leendő férjének “ditch-dig- ger” egyenruhája lesz is. Miska cipőt kapott, de elfelejtette megköszönni. Árvaatya, hogy mu­lasztására figyelmeztesse, azt mondta neki: “Köszönöm szépen.” Miska nyugodtan válaszolt: “SZÍVESEN.” A vasárnapi iskolában sokat tör­ték a gyermekek a fejüket azon, hogy ki volt a Zebedeus két fiának az apja? Ezt tréfás kérdés gyanánt vetette fel árvaatya és amikor ko­molyan kérdezte a kis Dezsőt, hogy mi volt a Zebedeus két fiának a neve, a válasz ez volt: ‘ZEBEDEUS.’ Tatár Imre búcsúzik karácsonyi vakációra utazáskor. Azonban a nagy készülődésben megfeledkezik Gacsá- lyi néniről. Gacsályi néni igy szó­lítja meg: “Hát engem meg se csó­kolsz?” Imre nagy méltatlankodva igy válaszol: “Gee viz! Még lekésem a vonatot, annyit kell csókolózni!” Olajos bácsi a csirkék “growing mush” eledelét igy nevezi: “GROW­LING MESH.” (Magyarul: morgó hurok.) A darby-i árvaházban történt az alábbi eset, de Ligonierban is elő­fordulhatott volna. A nővérek gyak­ran korholták a gyermekeket, mert rendetlenül jártak és nagyon koptat­ták a cipő sarkát. A sister vallás tanitás alkalmával kérdezi: “What must we do to save our souls?” Az egyik árvagyermek felelete ez volt: “We must walk on the heels.” Néhány fiú ült a mosó szobában. Gacsályi néni rájok szól a konyhából. “Vigyétek ki fiuk a moslékot.” Nem hallja meg egy se. Újra kikiált nekik: “Itt van nehány darab vajas kenyér, kinek kell?” Ezt már meghallották a fiuk és rohantak be a konyhába. Gacsályi néni rájok nevetett, mire a fiuk megszégyenülve vitték ki a mos­lékot.

Next

/
Thumbnails
Contents