Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 11 VALAHOL EGY MAGYAR GYÁRBAN... Budapest, 1940 okt. A munka külső képén nem változott semmi. Zugnak, sivitanak a gépek, szaladnak a szijak. A gép — a misztikumától megfosztott, emberi ésszel érthető varázsló — szolgálja a hazát. Az ember — a magyar munkás — szilárdan, töretlen erővel áll mellette, mintha ugyanabból az acélból gyúrták volna, amiből a gépet. Békés napokban a gép és az ember a társadalom nyugodt fejlődésének szolgálatában állanak. Az ipari termelés két tényezőből: a vállalkozás, a kétkezi vagy gépi munka — társadalmilag néha ellentétes — erőiből tevődik össze. A modern hadviselés tapasztalatai viszont arra tanítanak, hogy kivételes Időkben a nemzet léte szempontjából ugyanolyan elsőrendű érdek a termelés rendjének a fenntartása, mint amilyen fontos a hadsereg fegyelme. A háborús szükséglet rendszerint többszöröse a békebelinek, az Ipar teljes kapacitását, a dolgozók minden erejét igénybeveszi. Az ipari termelés rendjében szükségszerüleg számolni kell az emberrel, a munkással. A világháború előtti és alatti időkben az ipari munkásság ügye úgyszólván rendészeti kérdés volt és ezen az alapon kísérelték meg — persze eredménytelenül — hozzányúlni. Ma más a helyzet. A rendkívüli helyzetben, az idők követelményeihez való, előrelátó alkalmazkodásban egy, hatásaiban még fel nem becsülhető eredmény, hogy egymásra találtak a belső arcvonalon a magyar honvédség és az ipari munkás. A mindennapi sürü érintkezés, a közvetlenség teszi, hogy a honvédség tisztikarában a magyar munkáskérdés alapos ismerőit és a magyar munkásság kívánságainak önzetlen pártfogóit találhatjuk. A magyar honvédtisztnek alkalma volt a kérdés legmélyére tekinteni és meggyőződést szerezni arról, hogy az elesett, megtévesztett magyar munkáshoz a megértés, a vele való törődés utján lehet közelíteni. A magyar honvédtiszt dicséretére válik, hogy emberi szóval és megértő lélekkel állt a magyar munkás mellé mindennapi életétnek apró-cseprő gondjaitól, magánügyeinek zavaros-bánatos epizódjain keresztül egészen azokig a nagy szociális problémákig, amelyekkel magyar hazánk áll vagy bukik. Lehetetlen észre nem venni az egységes szellemet, a helyesen felfogott nemzeti érdeket azon a hidverö munkán, amelyet a tisztikar végzett ezen a társadalmilag annyiszor és olyan nagy mértékben felbolygatott idegen terepen. A mindennapi élet zudulásában felszínre vetett példák tömegét tudjuk felhozni — ha egyszer eljön az ideje — annak a bizonyítására, hogy a tisztikar előljárt annak a felismerésében, hogy ma nem lehet külömbség magyar és magyar között. A magyar honvédtiszt becsüli a munkát és vele a munkást és Így a belső arcvonalon rend van és békesség. Valahol egy magyar gyárban a munka külső képén nem változott semmi. A gép szolgálja a hazát, a magyar munkás töretlenül magabizón áll mellette, magyar hazájába vetett hitét, mintha ugyanabból az acélból gyúrták volna, amiből a gépet. (Uj Magyar Munkás) (p. a.) EGY ASSZONY ÚTJA A budapesti Margitszigeten októberben leplezték le a múlt század nagynevű református papköltöjének, a hires "Virágregék’’ szerzőjének, Tompa Mihálynak emlékművét. Arany János fái mellett ott pompáznak ezentúl a Tompa által megénekelt virágok, cserjék is. Az emlékmű feálitása főként P. Kálmiczky Vilma asszony kitartó buzgalmának eredménye. Ez a lelkes hölgy, kinek bájos gömöri emlékezéseit a Testvériség olvasó tábora is élvezte az elmúlt években, egy egész életet szánt rá a Tompa-emlék propagálására. Fáradozásait tökéletes siker koronázta. Áll az emlékmű, a magyar főváros egyik leggyönyörűbb helyén. Amidőn az Óceán túlsó pontjáról melegen köszöntjük e sorokban is a mi kedves külmunkatársunkat, hadd álljon itt az a cikkecske is, amit róla a budapesti Református Élet közölt: “A Margit-szigeti Tompa-szobornak érdekes története van. P. Kálniczky Vilma, egykori gömörmegyei lelkipásztor leánya, özvegyasszony, Gömör megyéből utrakelt. 30 éven át egyetlen cél felé ment. Az volt az álma, hogy az egykori hanvai református lelkipásztornak, a tizenkilencedik század népies megújhodása egyik lelki vezetőjének, Tompa Mihálynak, legyen szobra Budapesten. P. Kálniczky Vilmának nem volt sem sürü tömeg a háta mögött, sem anyagi ereje, som semmiféle közösségben irányitó szava. Magános özvegyasszony, egyedül áll a világban. De volt egy eszme a lelkében, mely forróvá tette a szivét, meleggé a hangját, bátorrá a lépéseit, meggyőzővé az érvelését. Könyvet irt, — látogatásokat végzett. Néha keserű kudarcok érték. Bezárt szivek és bezárt ajtók előtt állt meg. Végül is győzött. A közmunkatanács elnöke, a koronaügyész, a főpolgármester, Budapest városa, melléje állt. Dr. Finkey Ferenc emlékbeszédében külön szólt róla: “Hálás köszönet a ma közöttünk bizonyára legboldogabb uriasszonynak, aki a Margit-szigeten felállítandó Tompakut eszméjét először vetette fel és aki három évtizeden keresztül tollal és szóval, kéréssel, könyörgéssel, mindnyájunkat megszégyenítő kitartással odáig vitte, hogy sürgetésére megalakítottuk az emlékmű-bizottságot és hogy ma előttünk áll Tompa költészetéhez méltó szobrászi alkotás. P. Kálniczky Vilmának, a gömöri lelkipásztor leányának van egy nagy tanítása. Ha valaki egy gondolatra ráteszi az életét és hü marad ahhoz, egyszer győzni fog. A gyengék erejéről és a lélek hatalmáról mond éneket az a kőlantos a Tompa-szobor alatt, aki Kálniczky Vilma lelkének teremtő gondolat szerint öltött testet." 1,150,000 MAGYAR! Egymilliószázötvenezer magyar tért vissza az anyaországba a bécsi döntés következtében. Ez a lakosság 48 százalékát teszi ki. Ugyanakkor 1 millió román (43 százalék), 60,000 német (2.5 százalék) és 160,000 egyéb nemzetiségű (6.5 százalék) tért vissza Magyarországhoz. A Romániából most visszacsatolt terület 45,000 négyzetkilométer, amelyen 2,370,000 lakos él. A Trianoni Magyar- ország lakossága, amely a Felvidék visszatérésével 11 millióra emelkedett, Erdély egy részének visszacsatolásával most meghaladja a 13 milliót.
