Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-10-01 / 10. szám
_L TESTVÉK1SÉG 17 whose cross-fire vomited death and destruction on them. They who fell, fell with the shout ‘Hurrah for Hungary!’ And so they died by thousands, THE UNNAMED DEMIGODS! Such is tin* people of Hungary!” “We, who beheld the nameless victims of the love of country, lying on the death-field beneath Hilda’s walls, met but the impression of a smile on the frozen lips of the dead, and the dying answered those who would console but by the words, ‘Never mind, Buda is ours. Hurrah for the fatherland!’ So they spoke and died. He who witnessed such scenes, not as an exception, but as a constant rule of thousands of the people’s nameless sons; he who saw the adolescent weep when told he was yet too young to die for his land; he who saw the sacrifices of spontaneity; he who heard what a fury spread over the people on hearing of the catastrophe; he who marked his behavior towards the victors after all was lost; he who knows what sort of course is mixed in the prayers of the Magyar, and knows what sort of sentiment is burning alike in the breast of the old and of the child, of the strong man and of the tender wife, and ever will be burning on, till the hour of national resurrection strikes; he who is aware of all this, will surely bow before this people with respect, and will acknowledge, with me, that such a people wants not to be inspired, but that it is an everlasting source of inspiration itself.” When it is realized that these were the speeches of a stranger to the English language, it is readily conceded that they are uniquely great. Kossuth met with immense popularity in America. His arrival here was one of triumph and acclamation. Crowds came to hail and praise him. He was feted and banqueted; his name was a by-word in every household — books, pamphlets, poems, daily newspaper and magazine articles were written about him. He was the subject of congressional debates. In short, he was not only the hero of the hour but part and parcel of world-history. But one may ask — why all this adulation? Why was American feeling so kindled in his favor? The answer lies in the single word “liberty.” America — the “sweet home of liberty” — was welcoming the man who had so gallantly championed the same cause in his native land. The love of liberty was shared by all Hungarians; no one has expressed the feeling more simply and beautifully than Alexander Petőfi, their great national poet: “Freedom and love Are dear to me; My life I give, Sweet love, for thee, Yet love I give For Liberty.” The sympathy of America had been aroused for the noble people of Hungary who were struggling to throw off the chains of tyranny and oppression. The land that had so rea sajátját. Mégis sokakat nem képes kielégíteni. Nincsenek meg benne a szónokok szokásos fogásai, viselkedése nyugodt és szenvedélytelen, komoly és őszinte. Taglejtései majdnem félénkeknek mondhatók; szava sohasem erős és sohasem vad. Nem szarkasztikus és nem gúnyolódó, se nem tréfál se nem utánoz. Beszéde inkább logikus, mint poétikus. Szónoki (hatása pedig teljesen az értelemre tör. Sikeres, mert nemes érzéseket fejez ki. A minden elme mélyén rejtőző nagy igazságokat hozza felszínre és lobbantja lángra ékesszólásának szikráival. Azokat a szép és alkalomszerű gondolatokat fejezi ki, amelyek mindannyiunké, de amelyeket soha senki sem fejezett ki az övéhez hasonló tisztasággal.” Stílusának jellemzésére álljon itt a következő idézet Manohasterben mondott beszédéből: “Sokan megkísérlik, hogy azt a rokonszenvet, amelyet nekem élvezni szerencsém volt, a személyemnek tulajdonítsák. El akarják hitetni, hogy semmivel sincs több ezekben az ünneplésekben, mint divat, a közérzés múló fellángolása, amely nyom nélkül tűnik el mint a buborék; vagy legfeljebb népszerű megnyilvánulásai annak az elismerésnek, amelyben egy bátor népnek az igazság jogos ügyéért folytatott bátor küzdelmét részesítik és amellyel ezt a népet a meg nem érdemelt szerencsétlenségekért vigasztalni akarják. Én azt mondom, hogy ez nem így van. Azt mondom, hogy bár csak a föld egy nemzete se bánja meg azt, hogy figyelmen kívül hagyta a szavaimat csak azért, mert én mondtam azokat. Állítom, hogy- ezeknek az ünnepléseknek oka az, hogy a hallgatóság öntudatlanul érzi, hogy az emberiség sorsa forduló ponthoz érkezett. Ezek olyanok, mint egy vészkiáltás az elkerülhetetlen általános veszély közeledtekor. Ez az önfenntartás érzésének megnyilvánulása, amelyet annak a tudat alatti érzése váltott ki, hogy Európa jövőjének döntő küzdelme közeledik és hogy egyetlen nép, egyetlen ország sem maradhat érzéketlen ezen nagy küzdelmekkel szemben. Egy nagy szónok mondotta, hogy Európa önkényurai elgyengültek. Ez igaz! Európa despotái érzik közelgő végüket és épen ezért élet-halál harcot fognak vívni. Én magam semmi más nem vagyok, mint alkalom, mely kiszabadította a lappangó szikrát. Az alkalom, amelyre a közelgő veszély felismerésekor hangos kiáltás tört ki a nemzetekből. Hogyan tudná másképen még a leghidegebb gondolkodó is megmagyarázni ezen folytonos ünnepléseket. Tekintet nélkül a helyre, ahol jelen vagyok, az éghajlatra a népre vagy állami szervezetre, úgy terjed tova a világban ez a forradalmi mozgalom, mint a szív verése vagy elektromos szikra. Azok a legnemesebb érzésekkel telített beszédek, amelyekkel engem Angliában megtisztelnek az én jelenlétemnek következményei. Én azonban csak a szikra vagyok, amely érzéseket táplál, olyan érzéseket, amelyek régóta ott lappanganak minden szívben.” Ezek után utalva a sok üdvözlésre, melyekben a legkülönbözőbb helyekről részesítették, igy folytatta:
