Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
18 — HERDBOY OF HUNGARY REFORMÁTUS ÚJSÁG — KISBOJTÁR (108) Of course, I didn’t know this until afterward. When ten o’clock came we set out as blithely and unconcernedly as ever to the patch where for two or three nights my horse had been feeding. It was very foggy and I had a deceptive sense of safety on that account. We preserved the ordinary precautions, but, seeing and hearing nothing at all around the pasture, we selected a spot where the clover was very thick, and there I dismounted while the mare began to crop. She was absolutely concentrated on her meal and did not even prick up her ears to listen for danger. Dreamily I sat near her on the ground, reins in hand, and watched the swirling fog in the faint illumination of the late summer night. Suddenly, without a second’s warning, we were trapped! All about us in a perfect circle flares and rockets were set off as if by magic. The watchers must have been standing in great numbers, so close together as to be able to touch hands. Mocskos started, plunged in panic, and with a wild snort would have been off like a streak, had I not held fast to the lines. It took all my force to hold her long enough to mount. Then, from the height of her back I got the full effect of that terrifying ring of lights closing in around us. Nothing could save us now! Madly Mocskos plunged this way and that to find an opening in the human wall. In vain. The close-set flares only drove her spinning to another quarter. Shouts and commands rent the air. Guns went off every few moments. I expected to feel a bullet tear its way into me at any second, but as none did so, it flashed upon me that the men were firing into the air, partly through fear of injuring one another and partly because they must have decided to capture the robbers alive! In the fog the torches expanded with ghostly radiance and the sense of immediate doom laid its cold hand on my wildly-beating heart. All at once I resolveed to take a last desperate chance. I could see the enemy advancing, the circle shrinking. Snatching up my lasso, I struck Mocskos with all my might and cried, “Charge!” With that I urged her straight for the nearest two men and their bright torches. That sudden blow was the climax of the mare’s terror. Crazed and reckless, she plunged wildly toward the opening between the shadows of two men and with a great bound leaped over the torch and off into the fog. With cries of rage the dark figures swarmed close to head us off, and hands reached up, clutching at the saddle. But we sped past them and onward while the explosion of gunfire cut through the shouting and the whistle of bullets sang in our ears. The fog! The blessed fog was swallowing us up and would prevent our enemies from knowing which way to follow! (To be continued) Persze, ezt csak utána tudtam meg. Amint a tiz óra elérkezett, épen olyan vidáman és gondtalanul indultunk a legelőhelyre, ahol a lovam megelőzőleg már két vagy három éjszaka kosztolt, mint bármikor. Igen ködös volt az idő s ez a biztonság csalóka érzetét keltette bennem. Éltünk ugyan a szokásos elővigyázatossággal, de mivel az egész lóhere-földön köröskörül semmit nem láttunk és hallottunk, kiválasztottunk egy helyet, ahol a here legsűrűbb volt s ott leszálltam, a kancám pedig hozzáfogott legelni. Egyedül a zabálással törődött s a veszélyt elkerülendő: még a füleit sem hegyezte. Én meg, gyeplüvel a kezemben, közel hozzá, ábrándozva ültem a földön s a késő nyári éjszaka bágyadt fényében gomolygó ködöt szemléltem. Hirtelen, minden előjel nélkül, benne voltunk a kelepcében! Mint egy varázs-szóra, köröskörül, tökéletes kör alakban lángok lobbantak, rakéták robbantak. A lesben állóknak sokan kellett lenniük s olyan közel egymáshoz, hogy láncot alkothattak. Mocskos megtorpant, megbokrosodott s vad horkanással úgy nekiiramodott volna, mint egy villanás, ha nem tartottam volna keményen a gyepiüt. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy csak addig is visszatartsam, amig felülhettem rá. A hátáról aztán teljes hatásában tárult elém az a rémitö fénykör, amely egyre szűkült körülöttünk. Na, most semmi sem ment meg bennünket! Mocskos vadul pattant ide-oda, hogy nyílást találjon az ember-fal’ban. Hasztalan. Az egymáshoz érő lángok megtorpantották és sarkon fordítva, más irányba riasztották. Kiáltozások és parancsszavak hasogatták a levegőt. Fegyverek ropogtak minden pillanatban. Azt vártam, golyó üt át akármelyik percben, de mert nem igy történt, azonnal átvilíant az agyamon, hogy az emberek csak a levegőbe lövöldöznek, egyrészt mert attól félnek, egymást sebesithetik meg, másrészt mert úgy kellett határozniok, hogy a rablókat elevenen fogják el! A fáklyák fénye kísérteties ragyogással tágult ki a ködben s az azonnali elmúlás érzete hideg kézzel markolt vadul dobogó szivembe. Egyszeribe elhatároztam, hogy egy végső, kétségbeesett próbát teszek. Láttam, hogy az ellenség közeledik s a kör szükül. Árkánykötele- met marokra kapva, végigvágtam a Mocskoson, ahogy csak bírtam s elkiáltottam magamat: “Rajta !” Ezzel egyenesen a két legközelebbi fáklyás ember felé indítottam. A kanca attól, hogy hirtelen végigvágtam rajta, végleg megrémült. Eszeveszetten és vakmerőén, vadul vetette magát neki a két ember árnyéka közötti nyilásnak s hatalmas lendülettel átugrott a fáklyák fölött s aló neki a ködnek. A sötét alakok dühödt kiáltozással rajzottak ösz- sze, hogy elibénk vágjanak s a nyereg után kapkodva, kezek nyulkáltak felém. De elrohantunk mellettük s előre; közben pedig a kiabálás zaján fegyverropogás vágott keresztül s golyók fütyültek füleink mellett. A köd! Az áldott köd hamarosan elnyelt bennünket s ellenségeinket megakadályozta abban, hogy tudják, merre kövessenek ! (Folytatjuk)
