Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-05-01 / 5. szám
TESTVÉRISÉG AZ ÖRÖK MAGYAR EGYSÉG Irta: MAKRAI SÁNDOR dr* Azt hiszem olyan dolgot mondok, amelyben mindnyájan egyetértünk, ha azt mondom, hogy ma talán az egész világon minden ember és főleg minden lelkiismeretes ember aggódik, súlyosan aggodalmaskodik gyermekeinek, családjának, egyházának, nemzetének, sőt legmélyebb gyökerében magának az embernek a jövőjéért. Mi, a magyar nemzet tagjai, még sokkal mélyebb lelkiismereti aggodalmak között élünk, mert hiszen a mi nemzetünk valóban a lét és nem lét peremén jár, az élet és halál között megy előre azon a nagyon keskeny ösvényen, amelyen neki még egyáltalán járni lehetséges. Meggyőződésem szerint nemzeti történelmünknek most éljük a legválságosabb és súlyosabb időszakát nemcsak azért, mert a régi nagy Magyar- ország kétharmad részét és a magyar testvérközösségnek több, mint egyharmad részét vágta el tőlünk a kegyetlen végzés, hanem efelett még súlyosabban érezzük a magyar szellemnek, a magyar kultúrának, a magyar géniusnak megcsonkítására való törekvést. Én azt hiszem, hogy még azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy több is veszett Mohácsnál. Igaz, hogy a török vész és hódítások idejében Magyarország szintén fel volt darabolva, vérző tagokra esett széjjel, de mégis más volt az az idő és más a mai idő, amikor egy Ítélkező világnak a bekötött szemei előtt tépték széjjel a magyar eget és a magyar földet. Hogy is lehetne egészséges ez a csonkán maradt kicsi, vérző ország és a benne élő nemzet, amikor az ö szellemi és lelki egységét, egészségét támadta meg halálosan a történelmi ítélet és köröskörül letépték róla szellemiségének és kultúrájának drága gyöngyeit, koronáját. És vájjon hogyan lehetnének egészségesek és hogyan tudnának szellemi életet élni a mi leszakitott testvéreink, amikor ősi otthonukban magukat napról- napra inkább megbélyegzett idegennek kell, hogy lássák és érezzék és mikor lelkűkre, szellemükre, kultúrájukra tör a halálos támadás és ellenségeskedés. Nem festettem meggyőződésem szerint söté- tebb képet a valóságról, mint ahogy az tényleg van. Nem lehet csodálkozni azon, ha a magyar nemzetet itt az ő csonka hazájában és az ő leszakitott testrészeiben körös-körül lázak támadják meg. Mint a súlyos lázban szenvedő beteg, gyötrődik a történelemnek a tüzes kemencéjében és folytonosan két véglet között jár. Az egyik felől feléje kiáltja a végzet: nem lehet tovább, a másik oldalról zeng az élő lelkiismeret: lehet, mert kell! És a kettő * Elhangzott a Bethlen Gábor Szövetség kaposvári kulturünnepélyén. (Gyorsírói feljegyzés.) között vérzik és szenved ez az emberekből, véges emberekből álló ostorozott, sebekkel borított magyar nemzet. És mégis, ha csak ezt mondhatnánk, nem volna bátorságom arra, hogy dobogóra lépjek és úgy érzem, hogy akkor inkább ki kell tépni egy magyar embernek a nyelvét, minthogy csak ennyit mondjunk azoknak, akik velünk együtt aggódnak a magyar jövőért. Mert szent hitem, hogy bár valahol rettenetes fejezetét írják ma a magyar nemzet történetének, de semmiképpen sem utolsó fejezetét. Ennek a történelemnek még lesznek fejezetei. A mustármag példázatára gondoljunk. Hiszen a mustármag nagyon kicsi, de az Ur azt tanítja róla, hogy hirtelen és váratlanul egy tavaszon csodamódon terjedelmes fává tud nőni, amelyre égi madarak fészket raknak. Ha Isten akarja, mi is csodamódra egy csodatavaszon terjedelmes fává nőhetünk, amelyen a mi reménységünk madarai fészket rakhatnak. Az ótestamentumi szenti rásnak van egy megrázó képe, amelyben a választott nép főpapja Józsua szennyes ruhákban állt az Isten trónja előtt és mellette ott állt a sátán, hogy vádolja őt az Isten előtt. És akkor az Ur igy szólt: Sátán! dorgáljon meg Téged az Ur, hát nem látod, hogy tüzből kikapott üszög ez? így áll a mi nemzetünk az ő bűneivel Isten előtt és a sátán vádolja őt. A pusztulásaiért, a szenyes ruháiért, de az Ur szól: dorgáljon meg téged az Ur te sátán! Hiszen ezt az üszköt én kaptam ki a tüzből és én mentettem ki az elmúlás tüzéből. Az üszők nagy részében már holt. Fekete, hideg, füstölgő hamu, de egy pici, piros parázs van még rajta és ezért a parázsért, amely az Isten kezéből van, érdemes és kötelessége élni a magyaroknak, mindenütt ahol vannak és érdemes dolgozni azért, hogy ebből a pici, piros parázsból a jövendő nagy fényes lángja gyűljön ki. Bár ez azt jelenti, hogy a mi nemzetünk Isten gondolatából megbénított nemzet, mégis nekünk sem elbizakodnunk, sem elcsüggednünk nem szabad, a mi részünkről a szent felelősség ennek a pici, piros parázsnak a lánggá való felgyujtása és erre a felelősségre szeretnék most rámutatni, hogy együtt állapítsuk meg a mi nagy és történelmi feladatunkat, ezekben a súlyos és sötét időkben. Nem a külső sikeréről akarok beszélni egy nemzetnek és semmiképp sem akarok politizálni, én a lelki magyarságról beszélek, a nemzet géniuszáról, amelyben egy és örök minden magyar. Ennek a lelki nemzetnek jövendőjéről kell nekünk gondolkozni és ezért viseljük tulajdonképpen a felelősségünket. Belső és lelki feltételektől reméljük csak a külső sors megváltoztatását is. Sőt az
