Schmidt Sándor szerk.: Természetrajzi Füzetek 11/1-4. (Budapest, 1887-1888)

1. szám

a pinczében tartottam, 14—20 nappal hamarább pusztultak el mint azok, melyek a szobában voltak. Téli szállása a szabadban még ismeretlen. — A fogságban levők nálam nyáron általában igen sokat aludtak ; még többet rossz időben, ha a hőmérő + 10°C-ra szállott alá. Eledelül gabonanemeket kaptak ; a tejbe mártott zsemlét szívesen vették, de a sajtot nem ették ; a víznek nem volt szabad hiányozni. Az alvók, ha háborgattam, sajátszerű halk panaszhangot adtait, a milyet veszekedésük közben is lehetett hallani. Némelyikök igen vad volt; mások ellenben olyan szelídek voltak, hogy kézbe lehetett őket fogni, s estve az asztalra helyezett nyitott kalitkán futkostak, a nélkül, hogy elhagyták volna ; hosszú vékony farkukat, ha az ember az ujjával vagy tollnyéllel feléjük közeledett, felfelkapták s kunkorgatták, de kapaszkodni nem tudtak vele. 40. Hypudaeus glareolus Wagn. (erdei poczok). A fenyvesekben majd mindenütt közönséges, egész a fanövós határáig. Éjjel is meg nappal is jár; igen fürge ; de a fákra felmenni, miként BLASIUS irja róla,* soha sem láttam. Gyakran találtam a ragadozók számára kitett mérgezett dög mellett, valamint rajta kaptam a munkások szalonnáján és lisztes zacskóján is. A faiskolában az erdésznek sok kárt okoz. 41. Arvicola arvalis Sdys. (mezei poczok). Leggyakoribb az előhegyeken, szántóföldeken és réteken. Némely évben valóságos csapás az erdőültetvényekben ; egész 1000 méter magasságig előfordul. 42. Arvicola amphibius Desm. (vízi poczok). A hegyeken egész 2000 méter magasságig otthonos. Földalatti járataival utat nyit a lejtőkön a víznek s így mint geológiai tényező is szerepel. 43. Lcpus timidus L. (mezei nyúl). A hegyvidéki a síkfölditől világosabb színével s erösebb testalkatával különbözik ; fél-albínók nem tartoznak a ritkaságok közé, de az igazi havasi nyulat (Lepus variabilis Pall.) nem látta itt senki. A mezei nyúl nyomait a hegyeken 1800 méter magasságban is láttam. Említésre méltó, hogy egy-szer február 4-ikón, mikor még nagy

7 hó borított mindent, egy újszülöttet találtam a hóban. A párosujjúak (Artiodactyla) rendjéből a következőket ismerjük : 44. Sus scrofa L. (vad-disznó). Az utóbbi 10 év alatt nagyon elszaporodott ; 1500 méter magasságban sem ritkaság. 45. Cervus elaphus L. (gím-szarvas). Bár régebben előfordult a Tátrában, jelenleg nem tekinthető tátrai állatnak, a mennyiben legfeljebb a vadas kertekben ápolt példányok közül szabadul ki egy-kettő.** 46. Cervus capreolus L. (őz). Még elég gyakori. Őszkor a törpefenyő * J. H. BLASIUS, Naturgeschichte der Säugethiere Deutschlands und von angrenzenden Länder von Mitteleuropa. Braunschweig 1857. ** V. ö. dr. GREISIGER MIHÁLY, A szarvasfélék történetéhez a Tátrában ós környékén (Magy. orsz. Kárpát-egyesület évkönyve. XIII. Igló 1886 168—177. 1.)