Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 10/1-4. (Budapest, 1886)

2-3. szám

intensiven festődő magtesteeskét s néha ebben halványabb festésnél jól kivehető egy pontszerű sokkal kisebb testecskét, az u. n. magesapontot (nucleolus) is. Némely esetben hiányzik a magtestecske és akkor helyette több, kisebb pontszerű képlet mutatkozik, melyek gyakran a mag közepe táján koszorúba rendeződnek. A mag mindig egy élesen és igen erősen festődő keret által vétetik körül, mely keret kivált akkor, midőn a magtestecske több kisebb magosa által van helyettesítve, — nem képez összefüggő egészet, hanem több ívdarabból (3—10) összetettnek látszik. Hogy e határkeret nem optikai csalódás és hogy valóban létezvén, a magnak mintegy hártyáját, tokját képezi, azt némely készítményen világosan láthatni, midőn a magtartalom összezsugorodott állapotban van. Ezeken kívül vannak a magnak halvány, egynemű állományába beágyazva változó számú, kisebb-nagyobb szabálytalan alakú szemcsék s mellettük finom apró pontok, minden rend nélkül. Kétségkívül a Hydrophilus tápláló csövének legérdekesebb részét a hámrétegből kitüremlés által eredő mirigyek képezik, melyek az emésztő csatorna középső részén széltében és hosszában egyaránt találhatók. Az egyes mirigyek oly nagyok, hogy már puszta szemmel is pontonként láthatók. — Körülbelől 0*1-—0*2 mmeter szélesek és 0*4—0*5 mmeter hosszúak. (V. tábla, 12. ábra.) Az egész, többé-kevésbbé tömlőalakú mirigyeket — legkülső rétegben — egy nagyon vékony, csak itt-ott igen lapos sejtmag által előtűnő sejtek által észrevehető laza kötőszöveti hártya (membrana externa) borítja, melyen belől elég vastag alkatnélküli hártya (membrana propria s. membr. interna) következik. A külső igen finom s csak ritkán, míg a belső erősebb kifejlődésénél fogva minden esetben világosan látható. A belső hártya tetemes fénytörési! s leghatásosabb festőanyagokkal is alig színezhető —• ennek belső oldalán ülnek az egyes sejtek, az általa befoglalt üresség legnagyobb részét kitöltve. A sejtek 300—450-szeres nagyításnál körülbelül egyformák, de 1000-szeres nagyítású lencséken át vizsgálva, igen jól látni, hogy tulajdonképen kétfélék, u. m. egy külső, alkatnélküli hártyán ülő sort képzők, melyek az epithelsejtek typikus jellegét viselik magukon és ezeken belől esők, a melyek a tulajdonképeni elválasztó mirigysejtek. A külső epithel-sejtek magasak, felülről nézve 5—(> szögletűek, egymással szorosan érintkezők, majdnem egyenlő magasak, kivéve a rövid kivezetőcsőben, hol ellaposodnak s meredek emelkedésűek, valamivel törpébbek, inkább szélesek ; — magasságuk szélességükhöz képest kicsiny. Sejtmagjuk többnyire ovális, ritkán gömbölyű, kiválóan nagy, miért is rendkívül közel feküsznek egymáshoz, egy-két magcsaponttal. Plasmájukat finomabb szemcsék hatják át, melyek az élő sejtben, az alkatnélküli hártya felé finoman csíkoltak azáltal, hogy egymással többé-kevésbbé egykezes vonalokban látszanak elhelyezve lenni, a mely rendeződés a sejt elhalásával megszűnik s a képlő egyöntetű, minden rendet nélkülöző képet nyer. — A belső sejtek