Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 2/1-4. (Budapest, 1878)

4. szám

244 utódának tartom, — s ennélfogva az összetartozó két alak számára, minthogy a Stichotricha-nemtől lényegesen nem térnek el, a Stichotricha Mülleri nevet ajánlom. Mint a Stichotricha secunda, úgy a St. Mülleri is igen gyakran tok nélkül szabadon él s állandóan ilyeneknek találtam a sósvízben élőket, melyek e mellett az édes vízi St. Mülleri karcsúbb alakjától (a LACHMANNféle Chaetospira Mülleritől) csupán abban térnek el, hogy orrmányokat nem képesek oly szerfelett megnyújtani, mint az édes vízi példányok, a mi mindenesetre csak igen alárendelt értékű jellem. Az ázalag részletes leírásánál, melyre ezennel áttérek, csupán a sósvízi példányokat tartom szem előtt. A St. Mülleri alakját a hossztengely irályában való megnyúlás s igen gyors összehúzódás, mintegy összepattanás által változtatja; megnyúlva gyengén hossztengelye irányában csavarodott lándzsaalaku (X. 1. 2.), míg összepattanva gömbölyded, vagy körte alakot ölt, (X. 3.); a hátoldal domborodott, a hasoldal, különösen mászkálás közben (X. 2.) ellapult; a megnyúlt test hátsó vége elkeskenyedik, a mellső pedig ázalagunk legfeltűnőbb szervébe, az orrmányba folytatódik. Ezen szerv felette mozgékony, majd az egész ázalag hosszát meghaladó hosszúságra nyúlik, s ekkor szalagszerüleg ellapúi (X. 1.), majd hirtelen összehúzódik s ekkor többnyire hengeres, ujj alakú nyúlványt képez (X. 2. 3.), mely a legnagyobb mérvű összehúzódásnál csaknem egészen elenyészik s ez esetben csupán csak még az ázalag mellső részén kissé elöszökellő dudor által jeleztetik. A teljesen megnyílt orrmány soha sem áll el egyenesen, hanem min "ig egy-két pörge csavarulatot képez (X. 1.) s az ily módon elegánsán csavarodott orrmány, midőn szegélyző sertéi szemkápráztató gyorsasággal vidáman örvényeznek, oly megragadó pompás látványnyal kedveskedik, melyet nehéz volna szavakba foglalnom. Az orrmánynak kissé éles baloldali szegélyén egy sertesor vonúl végig, mely az orrmány alapján folytatódik a szájperem serteívébe, az orrmány szabad végén ülő sertét a sós vízi példányoknál nem találtam nagyobbnak a többinél; természetes, hogy az örvényt sodró megnyúlt orrmány sertéi távolabb állanak egymástól, mint a visszaliúzódotton, melynél a serték tétlenül kissé hátrafelé konyúlnak (X. 3.). A peremmező jobb szélét egy meglehetős széles hullámzó hártya szegélyzi, melynek egész szélessége különösen oldalról tekintett mászkáló egyéneknél vehető ki jól (X. 2.). A peremmező alsó szélének jobb zugában nyílik a száj, mely mellett merev sertékből álló pamatot, mint a Sparotrichánál s a Stichotricha secundánál, nem különböztethettem meg. Midőn a St. Mülleri orrmányát igen erősen megnyújtja, a peremmező elkeskenyedik s minthogy ekkor a test mellső része mintegy beleolvad az orrmányba, ez utóbbira látszik húzódni. A St. Mülleri hasoldalán, mint a Sticliotricháknál általában, három felülről s jobbról rézsút irányban hátrafelé s balra futó sertesor vonúl végig,