Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 1/1-4. (Budapest, 1877)

2. szám

75 őrizni s a megalkotott névvel valósággal azt kifejezni, a mi az elnevezett dologra nézve jellemző, vagy erre egyáltalában világot vetni képes. Ezt azután túlhajtani nem szabad, mert a sok névre semmi szükség sincsen, lévén a tankönyvek szerkesztésénél irányadó, hogy inkább kevesebbet s csak a valóban jellemzőt magyarázzák minél behatóbban. A magasabb oktatásnál czélt érünk a tudományos nevekkel is. Most tehát még a nép száján forgó nevek volnának hátra. Itt mindenekelőtt gyűjteni és distinguálni kell. Hogy főleg a distinguálás mit jelent, ezt magyarázza meg Dr. HORVÁTH GÉZA jó barátunknak az a levele, a melyben — többek között — erről is elmélkedik. Azt mondja: «Abban egyetértünk, hogy a magyar állatnevek alkalmazására és használatára nézve mindig csak a népnyelv lehet irányadónk. Sőt véleményem szerint csak az a magyar állatnév birhat létjoggal, melyet egyszersmind a nép is használ, és a melyet magyar irók a nép ajkáról lestek el; mig a mesterségesen faragott nevek talán kivétel nélkül elvetendők. Vannak azonban esetek, hogy a nép valamely nevet vidékenként hol más más, hol pedig több állatra vegyest alkalmaz. Ilyen esetekben tehát a népnyelv tényleg megszűnik kalauzunk lenni s ilyenkor egészen az iró belátásától függ, hogy melyik nevet, melyik állatra alkalmazza. Kívánatos azonban, hogy az irodalmi nyelv ne essék ugyanazon hibába, a melyben a népnyelv szenved, s hogy ennélfogva a kétes kifejezések használata szabatosan megállapittassék. E részben pedig— szerintem — már csak az elsőbbség elvénél fogva is okvetetlenül a régibb irókat kell követnünk. Az első magyar állattani iró, ki a LINNÉ-féle rendszer s a binaer nomenklatúra keretében dolgozott, FÖLDI JÁNOS volt. FÖLDI, kinek tőrül metszett magyarsággal irott állattana 1801-ben jelent meg, és ki—mint munkájának előszavában említi — a magyar állatneveket 1-5 éven át gyűjtögette, gondosan alkalmazta e neveket, s így bizton követhető.» Bizonyára jobban tudunk örvendeni az e szavakból kihangzó határozott purizmusnak, mint azoknak a merénjdeteknek, a melyek «nyelvfejlesztés és bővítés» czíme alatt épen a nyelv és megértlietés rovására elkövettettek. Ép így vagyunk ezekkel nemcsak a leíró állattanban, hanem a leiró természetrajz többi szakaiban is. Ezekben, úgy hiszsziik, kifejtettük a «Természetrajzi Füzetek» állását a műnyelv kérdésében s avval rekeszthetnők be sorainkat, hogy hát tessék hozzánk szegődni, s nincsen szolgálat, a melyet megtagadnánk, a midőn látjuk, hogy a ki tőlünk várja, velünk egy irányban halad is. De van még egy pár szavunk, a melyek a szó- és névgyüjtésekre vonatkoznak. A megállapítás, hogy ez vagy az a szó, név ezt és azt jelenti vagy jelöli, már magában véve is becses vívmány; de rejlik benne más, még