Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 1/1-4. (Budapest, 1877)

4. szám

213 ép fejlődés ÍIZ intensiv irányhoz van kötve s ha ez igazi, mélyre ható, akkor a messzire, tágas körre való kihatás önként bekövetkezik. Ebben a tekintetben az egyén nem különbözik a társadalomtól, az egyikben van foglalva a másiknak képe, az egyik tűkre a másiknak, — igen természetesen is, mert az egyénekből alakúi a társadalom s az utóbbi megadja az előbbinek nem csak a tovafej lödé sre, hanem a magasabb fejlődésre szükséges föltételeket is. Bármely irányt vesszük is, mindig ezt fogjuk találni. Ha legsajátabb körünkbe nyúlunk s számba vesszük az egyéneket, kik e viszony világosan magyarázó képei, nem kell hosszasan keresnünk, föltaláljuk őket a munka bármely körében. Egy KOSSUTH bemélyed a nemzet legparányibb állami institutióiba, ez intensivitás, a melyből az a hatás folyt, melylyelnem csak egy kis nemzet szűk keretében, hanem nemzetközileg is hatott. Egy EÖTVÖS bemélyed a társadalmi viszonyok legalsóbb rétegéig, ez is intensivitás, a melyből a XIX. század uralkodó eszméinek oly világos képe ered s oly messzire kihatott. E példákban roppant tanúság rejlik a nemzet számára, e példák a leghatározottabban jelölik az lítat az epigonok számára is. Az intensiv iránynak egy lényeges föltétele az, hogy mind azt, a mi erő s tényező, okkal móddal ki kell használni, alkalmazni; legyen az bármi nagy vagy bármily csekély is. Itt teljesen talál és érvényes EÖTvos-nek remek hasonlata, mely a mivelődést egy fölséges nagy folyamhoz hasonlítja, a mely folyam a kis patakok, parányi források ezreinek köszöni létét. Vájjon mi, az epigonok, beláttuk és fölfogtuk-e az irányt mindig és mindenütt'? Megtettiink-e mindent, hogy a szerte fakadó forrásokból tovasietö ereket ne a talajalakulások véletlenjére bízzuk, hanem egy világos, magasztos czél érdekében, kisebb-nagyobb utánjárással, előbb patakká, majd folyóvá összetereljük ? Bizony — a midőn egy előttem fekvő kéziratcsomóra tekintek, s előttem áll annak története — mintha látnám, hogy sokszor eltévesztetett az az irány, összeterelés helyett bedugult még egy egy erösebb forrás is ! PETÉNYI SALAMON JÁNOS, Muzeumunk egykori őre, kéziratainak egy töredékét értem, mely csak kis része annak a buzgó fáradozásnak , a melyet ez az ember az Ornithologia terén mintegy harmincz éven át folytatott és érvényesíteni törekedett. Ki volt az a PETÉNYI? Ezt a maga idejében több-kevesebb szerencsével s melegséggel magyarázta néhány necrolog, emlékbeszéd, támaszkodva a munka eredményeire, melyek láthatók, olvashatók ; de bizony csekélyek. Azután — mintha örökre eltemette volna az idő folyása — senki sem szól