Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 1/1-4. (Budapest, 1877)
4. szám
208 alakjai iránt uralkodik s megingathatatlan komolysággal tárgyaltatik. A repczekárok ötletéből roppant részletességgel arról értesültünk, hogy tavaszkor fekete, hernyóféle állatok pusztítják a drága növényt, és csak mikor ezek eltűnnek, jön egy vörös bogár, mely szintén pusztít. Ha bármily behatóan azon vagyunk, hogy a hernyót a bogár fejlődési fokának mutassuk be, nem érünk czélt; kissé gúnyoros mosoly mellett tudtunkra adatik, hogy a hernyó nem bogár és viszont; és mihelyt idáig érünk, minden magyarázatunk, véleményünk, ajánlatunk a legnagyobb reservával, bizonyos jóindulatú fejrázással találkozik, —magyarán mondva: felsülünk, noha a dolog oly elemi, noha igazunk van. A «praeparandia» végzett tanitó, kiben élénk észjárást vettem észre s épen ezért foglalkoztam is vele, hogy hívet hódítsak az állattannak, a midőn már felköltöttem érdeklődését, teljes őszinteséggel körülbelől azt mondta nekem : «hjah uram ! a hogyanon mondja ezeket, ez egészen más; de a «praeparandiában» ott bizony mindenikünk igyekezett, hogy kivált a természetrajzi órát valahogyan elmulaszthassa, mert ott bizony érthetetlen száraz neveknél s szavaknál egyebet nem igen tanúit az ember!» Ilyen dolgok elegendő világosságot vetnek ugyan a bajra, de nem fedik fel a baj voltaképeni kútforrását, melynek megközelítése, a milyen egyszerű olyan kényes is. Kényes azért, mert kérdés, vájjon a legnagyobb ügyesség mellett is, nem téved-e az apuliatoló kéz egy-egy darázsfészekbe? Es kényes, mert nem minden kéz oly kérges, hogy elszántsággal, kár nélkül bemarkolhasson. Honnan származik tehát az az idegenkedés bizonyos ismeretek iránt, noha bennök rejlik mindaz a mi értelmet fejt, kedélynemesítő, a mi oly hű vezető a természetben, melynek az ember része sőt kifolyása, a melyhez egész lényével, a lét alapföltételeivel kötve van ? Bármiképen hánytam vetettem én ezt a dolgot, minden párhuzam, minden szembeállítás s okoskodás csak oda vezetett, hogy az idegenkedés abban az idegen szellemben, modorban gyökerezik, a mely azokban a forrásokban éktelenkedik, a melyekből az oktatás meríti anyagát, a melyekre reászorul. És honnan származik ez az idegen szellem? Ez lenne a kérdések kérdése, a melyre mindenekelőtt — természetesen csak a magam módja szerint — megadom a feleletet. Vegyük a természetrajznak csak egy szakát: az állattanit. Mihelyt e szaknak nálunk végbement fejlődését, pld: a németekének fejlődéséhez viszonyítjuk, be fogjuk látni, hogy csak a német fejlődött igazán s onnan a hatása a német közmívelődésre. A miénk jóformán virágházi növény, melyet csak ügy gyei bajjal, mesterséges úton s csak arra bírhatunk, hogy — vegetáljon; így hatása nem is terjed túl azon a szűk kereten, a melyen kivűl nincsen számára hely, mert ott kívül, más az idő, más a légkör.
