Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-01-04 / 10. szám
8 TÉLI ESTÉK És ott maradt. És ivott. Csudálatos ... mindig bírt inni. Az utolsókkal együtt-végre ő is útra kél. Egyenesen, délcegen. Büszkén, hogy megbirkózott a tüzes nektárral. * A baj azonban ott kezdődött, hogy az első kanyarulatnál azt vette észre, hogy neki szomjan kell elpusztulnia. Mikor aztán magára maradt ... egy kocsmába. Onnan a másikba. Hajnalhasadáskor a rendőrök szedték fel szegény Dongás apót az utcán. Egy pad alól. Holtrészegen. Közel a menházhoz. Hát bevitték oda. A csendes, a nyugodt fészekbe. Mikor felébredt felismerte a szokásos környezetét. És különösen Tabita nővér apáca ruháját. Csak avval nem volt tisztába, miért fekszik ő itt fényes nappal. És miért halad el Tabita testvér szótlanul, hideg tekintettel mellette. Miért fáj szétszakadásig a feje? És miért vigyorognak reá... társai* kik mindig szerették. Végre szomszédja, ki szintén gyengélkedett . . . megszólalt. — Nos, az első kimenő egészen jól sikerült. Dongás apó megcsinálta a dolgot. A többiek is véget vetettek a némaságnak, így tudta meg szegény Dongás apó, hogy félholtan szállították haza. Bűzösen az italtól. És sárosán a bukdácsolásoktól. Villámcsapás ütötte meg az öreget, ügy hát! Ilyen cudar módon végződött a ragyogó nap. Rettenetes lelki furdalás gyötörte. Bánta. Szégyen. Csak úgy pattogtak könnyei. — Áldott jó angyal, Tabita testvér . . zokogta. De az apáca szigorú és szórakozott arccal hallgatta a felkiáltásokat. — Áldott jó angyal, Tabita testvér. Nem én akartam kimenni. Vittek. Többet nem lesz kimenő. — Jól fogja tenni, szólalt meg most a fiatal apáca. De szárazon, ridegen. És több szava nem volt. Oh ez a szűkszavúság. Ez a rövid, hideg megjegyzés — ez fájt az öregnek. Megértette, hogy elvesztette őrző angyalát . . . Meggyógyult ugyan néhány nap múlva. De szomorú, bánatos volt, akár egy öreg, nedves fűzfa. Tabita nővér soha sem állt meg,, hogy a régi módon becézgessen vele. Mindenkivel beszél. Csak vele szemben nincs szava. Beteg lett. Lelki beteg. Hanem egy napon . . . mikor a téli napsugár bearanyozta a szobát úgy tetszett neki, mintha Tabita testvér arcán is nap ragyogna. A régi, az aranyos, a jótevő napsugár. És mintha olyan anyás tekintete volna, mint ennek előtte. Elhatározta, hogy megszólítja. Köhögött egy-kettőt. Tabita testvér már tudta, hogy szavak következnek. — Csitt — — ne beszéljen, csengett a testvér hangja. Én beszélek most. És leült a testvér vele szembe. — Mondok egy kis történetet. Meghallgatja? Dongás apónak szemeiben megcsillan a boldogság könnye. A visszatérő öröm szivárványa játszik megtört tekintetében. És csak bólint . . bólint ősz fejével. Tabita pedig regél-beszél. Mintha patak csevegését hallaná. Erdők zengését, szélnek édes bugását. Fuvolának hangját, édes anyjának altató, csöndes dalát: — Volt egyszer, hol nem volt.. . egy ember .. . Ez az ember Dongás apó ám. Aki újra boldog volt. Mint a gyermek ott a gondtalan, csendes fészekben. Meséi, játékai közt.. . — Lássa apó .. én azért voltam olyan szigorú, hogy most jó lehessek. Ugy-e megbocsátunk egymásnak. ... Maga angyal ... És még azt mondják, hogy nincsenek angyalok a földön . .. Miért nem tudja azt mindenki. Elbeszélés után szabadon: Mester. Hiba. — Látott kend már automobilt? — Láttam egyet, de az el volt rontva.“ Rettenetesen füstölt. — Nagyságos uram! Visszahoztam a levelet a postáról! — Miért? . . . Hiszen mondtam, hogy sürgős., — Észrevettem, hogy az utolsó posta nincs oda írva s attól féltem, hogy még majd azt mondja a postamester, hogy én vagyok a szamár! A szerkesztő telefonja. A különféle egyesületek, Olvasó-körök, Kaszinók mind sűrűbben keresnek fel műkedvelőknek irt színdarabjaimért, életképeimért. Ki kell jelentenem, hogy eddig megjelent darabjaimat »A nyitrai K. Ifjúságot Védő Egyesület< szerezte meg újból való, illetőleg második, sőt harmadik kiadásra. A kiadási munkálatokat Filkorn Jeuó, főgimn. tanár, nyomdavezető fogja végezni. Tehát a darabjaimért is hozzá kell fordulni — Nyitrára (főgimnázium). A kiadás egész sorozatra fog terjedni, amely sorozat újabb színdarabjaimat is magába foglalja. A farsang elején már elkészül az első füzet: «Vissza a műhelybe.« teljes átdolgozásban. Amely életképet 100-nál több egyesület adta elő. Most a harmadik kiadást éri. Természetesen most már nem lehet lesz ezeket a darabokat engedély nélkül előadni. Hiszen az még sem mehet úgy, hogy a szinelőadás jövedelméből minden legkisebb szolgálatot teljesítő részesüljön, csak éppen a szerző maradjon hoppon vagy adja oda utolsó krajcárját — a nyomdának. Az engedély úgy tudjuk, bizonyos példány számhoz lesz kötve. Az első darab után jönnek : »A stiglin- cek«, »A perlekedő«, »A visszavándorlók«. — Téosö. A cim- szallag ki van nyomva, mint tapasztalhatta f. t. u. Itt hiba nem történt, a karácsonyi számmal sem. Vájjon sz ottani póstán nem a dongók vitték magukkal más tájékra? Kiküldöttük. — Harangozó. Szatmár. A hajnali harangszót sokan várjuk ám ébren, munkában. — Alsó-Verecke. 1913 év végéig ki van fizetve. — Selmeozbánya. Igen szépen köszönöm a kedves megemlékezést. Levél megy. — Gazda. Aratásig. Hát jól van. Százszámra kapjuk a halasztást kérő leveleket. Csak aztán minket is le ne vágjon — a pénztelenség. — M. P. A. Szatmár. Köszönet a szives érdeklődésért. A ráti földmivesek nevében is. — Erdőd. Nem közölhető. Gyenge. Nem is a lapunkba való. — K. A. és L. Á. Beseny- szög. Derék, értelmes gazdák. Váljék a mi lapunk szellemi tápláléka lelkflk-teslük eg£szaégép<*/Eb’jjya fakó! ________
