Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)

1914-02-22 / 17. szám

6

TÉLI ESTÉK

gyomorbajos Halász Jánost napokon át vazelinnal gyógyította, de belsőleg. A vazelinnal jóllakott beteg is nagyon rosszul van. A szembajos Temesvári Erzsébeten szemoperációt végzett és most már aligha gyógyul meg a szerencsétlen nő szeme. Verhenyés Istvánt és Rudics Sándornét lábfájás ellen belsőleg kezelte, de hogy milyen kotyvalékot használt azt eddig nem sikerült megállapítani. A betegtói 10—50 korona honoráriumot szedett, de voltak akik százakat is fizettek a puszta csoda doktorának. Az eljárás megindult ellene.

B n SÍ a E9 CD B

Furcsa kérdés.

— No cigány, mit eszel inkább, iuro't-e, tepertőt-e vagy galuskát? — kérdi a szakácsné a moréto'l.

— Nem bánom én naccágos sakácsné ténsassony, ha esse keveri is, mint á disnéknak sokás. , y

U\

BD EX EB BQ SS BS ED

Vasárnap.

ÚGY VÁROM A TAVASZT . . .

H □ Monolog. b Q Irta : Bodnár Gáspár.

(Tavasz ébredésében álmadozó leányka. Szobában vagy pódiumon áll, aztán sétál, majd leül, a mint mondanivalója változik.)

— Úgy várom a tavaszt! De úgy várom .. . hogy ki sem mondhatom. (Mintha hirtelen fejecskéjébe szökne valami.)

— Igen, a minapában egy társaságban kissé elandalogtam. Komolytalan leányok úgy mondanák: elábrándoztam. De én nem ... de igazán, én sohasem szoktam ábrándozni. (Elmosolyogja magát.) Oh az ábrándozás az élet megrontója ... De ezt ném én. Vörösmarty — Laurájának mondja.

— Hát igen . . . kissé a messzeségbe néztem. És képzeljék édes leikeim, a kuzinom rajta csípett.

— Kit vársz? szólott reám. Te valakit vársz . ..

— Igenis én nem valakit várok.

— Tagadod ? ... fakgatott.

— Igenis én nem tagadok semmit. Én nyíltan bevallom, hogy várok. De nem valakit . .. hanem valamit.

— Szép ruhát? — kérdezte rögtön. Azt hiszi, hogy engem a hiúságom csip.

— Kalapot ?

— Oh nem ... nem .. . ezerszer nem ! Ezeket az én lelkem nem kívánja . . . Hanem . . . (elbiggyeszti az ajkát) hanem . .. várom a tavaszt ... És ez a bohó fiú engem kinevetett. Képzeljék lelkeim — kinevetett. Hogy hát . .. miért azt várni, a mi úgy is eljön. Megérkezik . . .

— Pedig tévedésben van. De milyen tévedésben ! Mert a várakozásban van sok gyötrelem. Van kín. De az a gyötrelem, ez a kín édes . . . gyönyörűséges . . . mert boldogít.

— Oh én igen, várom a tavaszt, édes lelkeim. Kimondkatlan édes gyönyörűséggel várom. A tavasz nekem most már mindig uj lesz Hiába mindig egy és ugyanaz. Virágaival, madárdalaival, felszabadult

patakok csevegésével; május gyöngyvirágaival------oh és a kédves kék szemével ... az 6 szerény ibolyájával. Nekem most ezek mind újak, mind kedvesebbek, drágábbak, érdekesebbek .. . Azért várom én a tavaszt ... De úgy várom . . .

— Látom kiváncsiak édes lelkeim! Hát elmondjam ennek a nagy . . . nagy . . . szörnyű várakozásnak az okát? Szemükből már megkaptam a választ .. . hát hallgassák meg . .. elmondom . . .

*

— Volt nekem . . . (nagy busán) csak imint egy enni való, drága nagymamukám. Olyan volt a haja, mint az újonnan esett hó. Fehér . .. gyönyörű, csillogó, tiszta fehér. Az arca is fehér volt ... s az öreg ráncok közt ott csillogtak jóságos szemei. Gyermek nem szerethetett gyermeket, leány leánykát, mint én szerettem az én drága nagymamukámat. Anyánkat szeretjük nagyon. Nagymamukánkat bfecézzük. Mert ő a mi védőnk. Igen . .. higyjék meg lelkeim, villámhárítónk. Akár mi baj fenyegetett ... ő az én pártomon volt. S ha sírtam ... letörölte kényeimet. Ha felkacagtam . . . átölelte kedvemet. Mi együtt játszottunk, mintha ő is gyermek volt volna. És együtt komolykodtunk . .. mintha én is kis öreggé váltam volna. (Elgondolkodva.)

. .. Égyszer .. í egyszer különösen komolykodtunk. Nagymamuka a virágos kis kertben ült. Én meg mellé kuporodtam

— Nagymamukának is volt virágos kertje, kérdeztem hamiskásan. (Csettintö hangon.) Pedig tudom ám, hogy volt bizony. Mamukámnak szokszor beszélt róla. És azt is elárulta, hogy annak a kertecskének nagymamuka volt — a legszebb virága. De nekünk leányoknak szokásunk, hogy olyat is kérdezünk, a mit tudunk. Hát, mikor a kérdést felteszem ... látom, hogy magymamukának az arca olyan fényes, napsugaras lesz, mintha egyszerre az egész nap takintetébe ragyogna.

— Bizony volt ám, édes kis unokám . .. mondotta. Aztán egyszerre úgy megeredt a heszéde, mintha valami elrejtett forrás szakadt volna fel lelkében.

— És mi — igy beszélt kéretlen — mi jobban szerettük ám a virágot, vagy nem úgy szerettük, mint a mai leányok. Szinte rábámultam nagy- mamukára.

— Hát hogy — hogyan, nagymamuka?

— Akkor más világ volt, magyarázta tovább. Milyen világ is volt az, sóhajtotta.

— Milyen, nagymamuka?

— Olyan kis leányom, hogy abban a világban az ember, a fiatalság jobban megértette a virágokat, mint most. Jobban meg is becsülte.

— Mi is szereljük és becsüljük is a virágot nagymamuka, mondom szinte megsértődve.

— De hogyan? mosolygott felém. A mai leányok is szeretik a virágot, de hogyan? Ha jó pénzért megveszik nekiek. A virágárus boltokban. Mesterségesen összeválogatva. Drótokkal béklyóba téve. Szagos vizekkel meghintve. Cafrangos, cifra papirosokkal tarkázva.

Elbámultam. Erre még igazán sose gondoltam. Én is kaptam ilyen virágcsokrokat. A kezemet is megvérezte.

A nagymamuka csak egyre folytatta .. .

— A mai leányok már nem fáradoznak virágos kertek művelésével. Féltik kezüket. Hogy a nap meg ne süsse. Azt a szépen, gondosan manikűrözött kis kezecskét. Hiszen virágot lehet pénzért venni. Még hitelbe is . . .

— Jé. Istenkém, összecsaptam a kezemet. Hogy magymamuka még ezt is tudja. Mert úgy van. És igazán! Hullottam Rózsikétól, a virágárus leánykától, akivel iskolába jártam, hogy hány fi italember adós marad azokért... azokért a nagy., nagy virágbuké- tákért. Pedig Olaszországból, vagy talán a Montblank ... vagy Himalaja tetejéről rendelik. Bizony! De világért sem szólottám. Modern leány az ilyen kicsiségeket észre sem veszi. Nem úgy van édes lelkeim?