Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-15 / 16. szám
TÉLI ESTÉK 7 Fiúméból. Felkereste Pini milánói orvostanárt, a ki megvizsgálta és kijelentette, hogy idegbajos embereknél néha előfordul, hogy elvesztik öntudatukat és ilyen beszámíthatatlan állapotban utaznak. Hasonlóképpen nyilatkozott Chi- erego dr. fiumei orvos is, a rendőrség egyik tisztviselője pedig elmondotta, hogy hónapok előtt hasonló körülmények között egy budapesti fiatalember érkezett Fiúméba és egy ottani házban nyerte vissza öntudatát. Colussi története mindenütt élénk feltűnést kelt. — Elgázolt iskolásgyermekek. Az Aranyos- maróiról minap reggel elindult személyvonat elgázolt és 150 lépésnyire magával hurcolt egy szekeret, melyen tiz elemi iskolás tanulót Perlepről a maróti iskolába hoztak. Három tanuló azonnal meghalt, hat súlyosan megsebesült, a tizedik az utolsó pollanatban hirtelen leugrott a kocsiról és semmi baja sem történt. A súlyosan szebesülleket, akik élet-halál között lebegnek, a marótbi kórházba vitték. A kocsis súlyos bordatörést szenvedett és őt is a kórházban ápolják. Az összeütközésnek a rendkívül síirü köd volt az oka, melynél lépésnyire sem lehetett látni. Érettségi. Vendéglős: Hát mihez ért maga? Pincér: 100 literes hordóból kimérek 120 liter bort. Vendéglős: Felfogadom ! W asárnap. Bálba megyünk... — Bálba megyünk, — újságolta Balog Eszter a Falussiak portáján, Falussi Rózsikának, a falu legszebben viruló leányának. Rózsika, mintha mit sem hallott volna, kivette a télen szőtt gyönyörű, patyolat vásznat és igazán gyermekies örömmel mutogatta Esztinek. — Látod e, mivel magam szőttem, azért olyan kedves nekem. Eszti pedig felületes módra nézegette s röviden újra előhozakodott, hogy: — Bálba megyünk! — Igazán ? No ládd-e, milyen jól fogsz te mulatni. — És te, Rózsika? — Én nem. Tudod, a múlt télen nagy zenebona volt a bálban. Akkor édes apám megmondotta, hogy ez most az utolsó bál, amibe elmentünk. Rózsika nyugodtan mondotta el e szavakat. Pedig éppenséggel nem volt nyugodt. Szivében zavar, sőt vihar dúlt, vagy lakott, de mindezen tüneteket el tudta takarni. — Te Rózsika. Hiszen ez egészen más bál lesz. Akkor a nagy korcsmában volt. Oda mindenféle izgága ember eljöhetett, Most már van gazdakör. A bált a gazdakör rendezi . . . — Igazán ? — Igazán. És ebbe a bálba csak azok jöhetnek, akit a gazdakör meghí. Más senki sem. Azt mondják, hogy még a meghívót is elő kell mutatni. A nélkül senki sem léphet be.-- Hát vájjon minket megbínak? — Hogyne, ’iszen édes apád gazdaköri tag. — De egy valaki nem fog kapni meghívót — vágta oda Eszter. És úgy mondotta ezt, hogy látszott rajta gonosz szándéka. Látszott, hogy meg akarja szúrni barátnőjét, Rózsikét, Hogy fájdalmat akar neki okozni. Rózsika elsápadt, de nem ejtett ki egyetlen hangot sem. Érezte, hogy szivébe szúrtak, de érzését elfojtotta. Ebben nagy mester volt. Néma csend követte tehát Eszter szúró szavait. Mintha angyal repült volna keresztül a szobán. De hamar, gyorsan repült. — Azt a korcsmahőst, azt a Vári Lacit nem fogják meghívni. A múlt bálban is ő volt a ludas. — Ne mondj ilyet Eszter! Hiszen ő volt a békítő. Neki lehet köszönni, hogy nagyobb baj nem történt. — Igen? Te szerinted! Különben tudom, hogy jóba vagytok. Azt is tudom, hogy az csak kifogás, mert apád nem akarja. Te jól tudod, hogy Lacinak kusti ebből a bálból, hát nem akarsz jönni. — Akarok, toppantott Rózsika. Most, ezek után akarok. El is megyek. De ő is ott lesz. Megmutatom. A szerény, magát mindig mérsékelni tudó Rózsika, most egyszerre olyanná vált, mint egy királynő, aki érzi fensőbbségét. Aki tud parancsolni magának, de aki elhatározni és akarni is tud. — No, azt már szeretnők látni, feleselt Eszter, kezeit csípőjére eresztve. — Abból ugyan semmi sem lesz. — De Eszter, beszéljünk nyugodtan. Hát mit vétett neked Laci? Megbántott? — Nem bántott! — Nem való közénk ? — Azt nem mondom. — Hát mit mondasz? — Azt, hogy ki nem állhatom! És meg van. — Az már egészen a te dógod, lelkem. De azért . , .-- Te mégis szereted! — Azt soha sem mondottam. — De érzed. — Azt sem tudom . . . — Tudok én lelkem mindent. Ne tarts te engem olyan együgyünek. Belenézek én a szivetekbe. Mondotta Eszter és — elrohant. * — Bálba megyünk, édes apám? — szólott a leány atyja-urának. — Assz’ondom... — Hiszen a múlt esztendőben kötötted magad apám, hogy soha többel nem megyünk. — Ez más bál. Nem is bál. Köri összejövetel. — Ugy-e édes apán, megyünk? — Hogyne mennénk — s az apa alig tudott kibontakozni a leány ölelő karjaiból. Sohse tudta az atyus, mire ez a sok ölelés, csók, öröm, táncolás az ő komoly Rózsika leányánál. Sose vette észre, hogy valaminek túlontúl örülne. — Sose voltál ilyen tulkedvü, mint most, kedves jányom. — Pedig higyje meg azt is apámuram, hogy nincs egész örömöm. — Hát nincs szép ruhád ? — De van ám! — vágott közbe az édes. — Félsz, hogy nem lesz, aki táncoltasson? — Tulbőven, — dicsekedett az anya. — Hát akkor mi a fészkesfülemilének nincs egész örömöd? Mély csend uralgott egyideig a szobában. Mikor aztán az atyus a csüröskertbe akart kifordulni, oda ment a leány apjához és olyan kedvesen, olyan ellenállhatatlanul kérdezte: — Mondja édes apám, miért nem hijja meg a gazdakör Vári Laciékat? — Mán hogy miért ne hívná meg? — Váriékat is meghijja? — Mondom, hogy bizony meghívjuk. — Ugy-e atyus, Laci nem korcsmahős? — De nem ám!
