Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-01 / 14. szám
TÉLI ESTÉK 7 V asárnap. A drága vendégek. Monolog-, Irta: Bodnár Gáspár. (Utánnyomás tilos.) — Befejező közlemény. — — Hanem bizony nem kellett sokáig sem várni... sem pedig türelmetlenkedni. Az eltűrés kálváriája integetett felém. Hogy-hogyan? Ugy-e kiváncsiak, drága leikeim? ...Hát az én okos kis uram; egyszerre csak olyan szottyat lett...Mi több! Szomorú. (Fellélegezve. Leül) — Mit is mondjak? Szomorú fűz? Ez nem ide való théma. A gyászoló férj! Brr! Még a gondolata is ... borzalmas. Az Isten őrizzen ! Egyszóval — szomorú. Fakgatom hát. sőt gyötröm. Adtam az erélyest. Toppantottam ... és rászóltam, akár egy vizsgáló bíró: — Akarom tudni, mi bajod? — Semmi, semmi — válaszolta, mint egy kezes bárányka. Vagy... mint egy fiatal férj, akit rajta- csipnek, hogy rossz fát tett... a tűzre. Pedig tudom, hogy ez lehetetlen. (Büszkélkedve.) Az én férjem rossz fát soha se tett a tűzre. Ez ki van zárva. — De hát akkor mi bajod, édes gyöngyöm, simogattam, cirógattam az én uracskámat. És ez használt. A férjeknek mindig jobban használ a cirógatás, mint a toppantás ... ez már közlapasztalatunk. Most is tapasztaltam. Képzeljék drága lelkeim, az én uracskám ... mindjárt vallani kezdett. Akár egy vizsgálati fogoly. Pironkodva, gyermek módjára bevallotta, hogy a rokon ... a drága vendég... a ministeri tanácsos, talán éppen most csomagol... és drága vendégünk lesz. — Hát csak ennyi — kiáltottam fel kiengesz- telődve. Hát csak egy férfi ... egy ministeri tanácsos ... hiszen ez nem olyan ájulási anyag! Ezért még elméletben sem érdemes elájulni ... Rögtön intézkedni akarok. De ő megfogja a kezemet és vall tovább...--- A felesége is vele jön. Tüstént kérdeztem, hogy fiatal? Integetett a fejével az én uracskám, hogy — nem! A kezével meg olyan gesztust csinált, hogy mindjárt megértettem, hogy itt semmi veszedelem nincs. — Hát ez egy kicsit más, mondottam. És újra intézkedni akarok. Hanem az én uram újra megfogja a kezemet és vall tovább : — De gyermekük is van! Hanem erre a vallomásra csakugyan hogy majd elájultam. Gyakorlatilag. De erőt véve magamon... tüstént kérdeztem.. — Egy? Kettő? Három... Az én uracskám csak vállát vonogatta. Kétszer, háromszor... nem figyeltem meg. Pedig jó lett volna. Mert most tudom már, hogy minden válvonogatás... egy gyermeket jelentett... Tehát egy... egy drága vendéget. Égy szónak is száz a vége ... egyszer csak kocsi érkezik házunk elébe. Telesden... tele ... megrakva drága vendégekkel, ügy tűnt fel az a kocsi első meglepetésemben, mint egy óriási bárka, mint Noé bárkája. A melyben benne van — az egész megmaradt világ. Férfi, nő, fiú- és leány-gyermekek. Az apa ugrott le először. Aztán egy ... kettő ... három ... leányka ...két fiúcska. A mama meg ott rendezkedett a kocsiban, mint egy kotló, amé’knek szárnyai alól a kis csirkék elszabadultak. — Szentséges Istenem! mi lesz itt... visítottam. És végigmértem tekintetemet az én uramon, a ki csaknem úgy állott az első percekben előttem, mint egy sóbálvány. — Csak most légy könyörületes! Csak most légy okos, édes egyetlen feleségem ... súgta, búgta az én uracskám, (Becézgetve.) hogy a pogány is megszánta volna. Én is megszántam. És kiegyenesedtem, akár egy királyné. Hiszen valahányszor arról volt szó, hogy veszedelem van, mindig éreztem, hogy voltaképen királynénak születtem. És rögtön adtam ... a vendégszerető háziasszonyt. (Közbe legyen mondva) nincs bosszantóbb, édes leikeim, mint adni a vendégszeretetet, mikor pedig nem szeretjük, sőt borzadunk------a vendégektől. Am i látvány most következett, azt asszonyi nyelv elmondani nem tudja. Még Mikszáth Kálmán vagy Jókai Mór vagy Herczeg Ferenc se tudná leírni. Ott állott előttünk öt gyerek ... (elérzékenyülve) a mi üres, gyermektelen, csendes fészkünkben ... A mamával élükön. Akár a Gyurkovics gyerekek, amint azt a városi színházban láttam. Mint az orgonasipok. Egyik kisebb, másik nagyobb. De mind, mind . . . gyerekek. Ott állottak, amint az apa néven nevezte őket — bemutatóul. Én még most se tudom a nevüket. Csak egyet, a fiút jegyeztem meg...a Fricit. Azt is azért jegyeztem meg ... mert rettenetesen megkínzott. A tyúkjaimat gumipuskázta. Nyakra-főre. De nem ez a dolog veleje, ugy-e drága leikeim. A következő tiz perc alatt fel volt fordulva az én csendes, rendes, paradicsomtiszta házam. Mintha földrengés lett volna a faluban... Az én drága uram csak tipegett, topogott... csak súgta... csak integetett... az ajka mozgott, az Ádámcsutkája vetélt... Értettem. Hogy csirkét, kap- pant. Ne kíméld, ne sajnáld. A jövő. Á jövőért! Nem illik elmondani sem, drága lelkeim, hogy minden volt, amit csak a drága vendégek szeme-szája kívánt, óhajtott. Pedig kívántak. Óhajtottak. Mert azt mégis megkell jegyeznem, hogy amint a tanácsos ur az első pohár bort megizlelte... mindig őszintén szomjas volt. A tanácsosné, meg a gyermekek — mindig éhesek. Mondották is, hogy igy még soha sem nyaraltak. Polgári koszton... polgári őszinteséggel és egyszerűséggel. — Nyarallak ........gondoltam és lenyeltem a go ndolatomat. Csak nem akarnak ezek itt nyaralni ? Az első pedig szakadt. Ahogy csak birt. Az emberek hírül hozták, hogy a ... Bodrog, Szamos, Tisza árad. Nemsokára szigeten leszünk, hogy csak a madár repül ide be a faluba, vagy innen ki — Szentséges jó Istenem, mi lesz itt! Mondjam el az első estét. Az ágyak berendezését. És mindazt a gondot, ami egy háziasszonyra szakad, mikor egyszerre hét drága vendég érkezik és... nyaralásról beszélnek. Nem mondom el drága lelkeim ... Hiszen el- tudják úgy is gondolni. A házból nem lehetett kilépni napokig. Az eső szakad ... szakad... Az uram mindig pityókos. Mert a tanácsos ur őszintén szomjas. És magában nem tud inni. Az ablakon keresztül hallatszik reggeltől estig a rettenetes nóta ... »Hull a magas egekből«... mert a tanácsos ur a budai dalárdának tagja. Szörnyű dühös énekes. A gyerekek rombolnak, verekednek, visítanak. A tanácsosné folyton öltözködik, csenget, mosdik, a cselédeimet ugratja. Ezeket mind ... de mind tűrtem. Hanem nagyobb gondot, félelmet okozott nekem az én uracskám. Ha a kamarában találkoztunk ... a fejét kezei közé szorította és képzeljék drága lelkeim... mind azt hangoztatta : — Megbolondulok, ha még tovább tart! Egyszer este. mikor az egész ármádia elment árviz-nézni... az én uracskám ki néz az ablakon. Az eső megállott. Csillagok kezdettek jönni az égre ... Hát kinéz az ablakon. Kiterjeszti két karját a csillagos ég felé és igy jajong: — Ur Isten ! Voltak-e neked valaha vendégeid ? Szinte megrémültem, hogy ... megzavarodott.
