Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-02-16 / 16. szám
8 TÉLI ESTÉK Julis asszony okosságával igyekezett tompítani ezeket a sejtelmes, borongós érzéseket. Hja, de a szív és okoskodás. Oh, sokan tudjátok, hogy vannak a szívnek rejtelmei, a mibe nem tud behatolni semmiféle okoskodás. Az a benső világosság! Hát jön aztán az idő. És az idő nem okoskodik. De lassan, észrevétlenül csendesít, nyugtat és felejtet. így történt a Rét családban is. A nyugodtabb, csendesebb idők elérkeztek. A kis Péter emléke olyan szép, olyan kedves emlékké, legendához, költeményhez hasonló emlékké változott. Olyan egyszer egyszer átröpülő angyalkává, a ki mint az égen a bujdosó csillag, vándor csillag, a legkisebb rezgő csillag meg-megjelenik. Ki-kikönyö- köl a nagy égnek pici ablakán. De ott állott előttük a másik Pétör, a legény- embör Péter. A ki paraszti ruhájában, egészséges, piros arcájával, segítő kezeivel most pótolta, betöltötte volna Réték boldogságát... Csak még mindig olt lebegett sötét szárnyaival Rét család felett a Sejtelem. A Bizonytalanság. A Rettegés ... — Mi leszen ha érte jőnek? Ha elviszik És a nagy Péter elmegyen. Egy hideg csókkal. Egy rideg bucsuzással. Elmegyen. Örökre elmegyen. — Nem lehet! Nem megyen, sóhajtotta napról napra Julis asszony. És ilyenkor kereste Pétört. A nagy Pétört. És gyengéden megfogta a nagy Péter kezét, mint egykor, mikor mesékkel bubusgatta. És mesélt-regélt neki a szép szál legénynek egy szép leányról. Mikor a kis Pétör bölcsőben szendegett még. Mikor oda járt az erdészlakba. És mikor énekelt, dalolt, csattogott csalogány hangjával. És mesélte neki a szép szál legénynek, de olyan szépen, olyan gyöngéden egy szép szál liliomról, egyszer aki nagy betegen érkezett ide, a mi házunkba. Aztán tovább nem szőtte a mesét. A nagy Pétör meg sose’ kérdezte. Soha. Sohasem kérdezte, hogy tovább is van-e még? És nem is kérte Julis asszonyt, a nevelő anyját, hogy hol, merre — a nagy világban van e az a szép leány. Csak nézett, nézett a nagy távolságba Pétör. És mikor megkérdezték tőle, merre, hova néz a nagy távolságba... azt felelte mosolyogva... — Hátha meglátnám a kis Pétört... A kis Pétört az angyalok közt. És az öregedő szülők elhitték neki. És olyan boldogak voltak, hogy a kis Pétört keresi. Pedig a nagy Pétör azért nézett a nagy, mérhetlen távolságba sokszor, mert keresett valakit. Azt a valakit, a ki szülte. A kit szeretett volna látni az ösztönével. A kiről mindig azt kérdezte magában, lelkében, lelke rejtekében: — Eljő-e valaha? Meglátom-e egyszer valaha? Visszajő-e, hogy lásson. És én is láthassam! És megmondjam neki, szemtől szembe mondjam: »Te szülőm vagy, jmert a világra hoztál. Ez meg, a másik Péter anyja — az én anyám, mert szeretett és szeret. És szenved értem. Vagy talán ő is szeret? Forrón, kimondhatlanul. Lehetséges-e? És szenved... nagyon szenved? Miért nem jő? Hát miért nem jő? Hiszen él. Mert ha meghalt volna, olyakkor... bizonyosan eljönne, felkeresné őt, álmaiban. De nem jő. Soha se látja álmaiban. Csak ébren. Hát hogyne élne. Hát miért nem jő? * Vájjon igazán eljő-e ? Vissza jön-e? Hogy szeretnétek, mit gondolsz szives olvasóm. Talán az egyik, az angyallá vált kis Pétör már keresi is. És megtalálja? És visszahozza a nggv Pétörnek. Hiszen... nagyon szeretik... láthatatlanul szereti egymást... a két Pétör. Vége. A villamos előtt. — Látja komám, — magyarázgatja egyik atyafi a másiknak — ezt a masinát itt a villám hajtja. — Hát oszt a villámot mi hajtja ? — Hm! Hát azt meg a gájz! A szerkesztő telefonja. Meggyőződést akarunk szerezni arról, vájjon olvasóink többsége kedveli-e a hosszabb lélegzetű regényt, mely elvégre is folytatásokban jelenik meg és igy türelmet és több figyelmet, tehát kis áldozatot kiván. És feltettük a kérdést, vájjon nem jobb lenne a jövőben a folytatásos regény helyett is mindig egész, befejezett dolgot közölni. A jelzett kérdésekre érkezett válaszok alaposan eldöntötték a mi elhatározásunkat. A regényt olvasóink legnagyobb része nemcsak olvassa, de mint a válaszokból látjuk, a »legnagyobb», a legfeszültebb» türelmetlenkedő érdeklődéssel várják oly annyira, hogyha egy-egy szám a postán elmaradt, azért tüstént reklamálnak — a falu nevében is. Oly szép számú válasz érkezett — százaktól — a mi feltett kérdéseinkre, hogy ezek a válaszok igazán legszebb jutalmaink közé tartoznak. Sajnáljuk, hogy ezek közül legalább az érdekesebbet nem közölhetjük. De nem akarjuk a mi családunk (az olvasóközönség és szerkesztőség) intim, benső érzéseit a nyilvánosság piacára vinni. Csak köszönetét mondunk itt azért a szives készségért, amivel a közönség megerősítette azt a vélekedésünket, hogy igenis az olvasók nagy része szereti a hosszabb és érdeket keltő regényt is, ha folytatásokban is. És azt vasárnapi olvasmányai közé sorozza. — K. G és B. Gyarmat. Igen köszönjük a kedves levelet. Szép visszaemlékezések azok a sorok. — Hű olvasó és tis.telő Szatmár. No az már még sem járja, hogy ilyen szakszerű és igazán meglepő bírálónk nevét nem közli velünk. Hát hiszen a szerkesztőségnek mégis csak tudnia kellene, azért nem vesztene az értékéből. Üdvözlet az ismeretlennek is. MOBVAI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁRONV
