Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-02-16 / 16. szám
TÉLI ESTÉK 5 hogy ez a kis mikéntség volt minden boldogsága az én áldott emlékű főnökömnek. Büszke volt rá. Három vármegye tudta, hogy az ő nevére van telekkönyvelve, s Tiszaujlakon még a vak koldus is megtudta mondani, hogy a főtisztelendő urnák szőlője van a Pillangóhegyen. Igen, az övé volt, Ö szerezte ad personam, Ő tette kultur területté, Ő plántálta be. De hát honnan vette, hogy szerezte, miből ültette be, mikor saját bevallása szerint az ő erszényének nem kellett sok csorgás, csepegve is hamar kiürült? Meg van annak a maga históriája, akárcsak az Ibu Batuta lovának. Élt Tiszaujlakon egy öreg házaspár. Anyakönyvi kivonatukból csak annyit, hogy »Szűcs bácsi« »Szűcs néni« néven ismerte őket az egész »város«. Öregek, előrehaladottak valának mindketten éveikben, Istennek tetszése szerint jártak minden cselekedeteikben, nyugalommal várván az Ur hivó szózatát, ügy tartották róluk, hogy semmiért sem mennek a szomszédba, hogy van mit apritaniok a tejbe. Büszke is volt az »öreg Szűcs bácsi« kis házikójára, mely szerényen húzódott meg kopottas külsejével a fő utca rangos, modern épületei mellett. »Hej öcsém — szokta volt mondogatni nem egyszer, — valamikor legszebb ház volt ez a kis viskó a fő utcán: de akkor még meghálni sem volt szabad a zsidónak a főutcán. Azóta — keserűen legyintett az öreg — számlálja öcsém, hány ház van még keresztény kézen. Egyik kezén bízvást elvégezheti. Sok pénzt kínáltak már ezért, de már én csak itt akarok meghalni.« Egy kis fekvő- sége is akadt az öregnek, melynek bérösszegéből, ha nem is fényesen, de kényelmesen megélt a két öreg és még jótékonycélokra is jutott. Különösen szerette az Ur házának dicsőségét, s azért egyházi célokra legszívesebben adakozott Szűcs bácsi, de más humánus, nemes ügynek is buzgó és lelkes pártfogója volt, s a ki a Szűcs kúrián kopogtatott, ritkán távozott üres kézzel. Mondom, hogy volt egy kis fekvősége az öregnek. Egyebek között a pillangóhegyi szőlőnek is ő volt az első gazdája, ő adta azt Búza főtisztelendő urnák »emlékbe«. Régi vágya volt ugyanis Búza főtisztelendő urnák, hogy csak egy Talpalatnyi szőlőcskéje volna Benőben ; hogy, ha néha-napján kirándul, legalább a magáéban élvezhetné a szép vidék gyönyörűségeit. Biztatta magát, hogy még lehet szőlősgazda. »Remény az élet sörélesztője« tartotta ő is azzal a nem poétával, ki a mostani versfaragóktól abban különbözik, hogy e mondásáért nem kíván hallhatatlanságot. Reménysége abból az értesülésből táplálkozott, hogy Szűcs bácsinak van egy kis parlagja a »Pillangón«, s nem lehetetlen, hogy »emlékbe« is megkapná, ha jól tudna kérni. Na hát ahhoz pedig értett. Tudta a módját, hogyan kell az embereket a szt. Írás szellemében való jókedvű adakozásra bírni. Voltak is e téren olyan sikerei, hogy felvehette volna a versenyt azzal az egyszeri emberrel, ki egy nyakig mezítláb Fáráó ivadék zsebéből is kibeszélte a garast. »Hacsak a kérésen múlik, — mondá — akkor már miénk a szőlő.« Megcsinálta a haditervet, s et :ől az időtől fogva gyakrabban kopogtatott a Szűcs kúrián. Szó esett ott mindenről, de különös előszeretettel mégis csak a szőlőművelés tette a beszéd tárgyát, s akárhol kezdődött is a diskurzus, bizonyos, hogy a szőlőnél végződött. Úgy volt azzal Búza főtisztelendő ur, mint ama bizonyos képviselő, ki az appropriációs vitánál a gyermeknevelésről beszélt, vagy mint az egyszeri vadász, aki minden lehető alkalommal leadta az ő egyetlen anekdotáját, s mert vadászati história volt rendesen igy kerítette meg az ápropót: »Haliga! mintha lőttek volna!« »Nem a’kérem.« »No mindegy, de a lövésről jut eszembe...« s azzal boldogan elmesélte a százszor hallott vadász történetet. Valahogy ilyenformán volt Búza plébános is. Soh’se fogyott ki a szőlő dicséretéből. Minduntalan hangoztatta, hogy milyen boldog, ki a saját szőlőjében szűri a hegy levét, mely megvidámitja az ember szivét stb. Egy alkalommal aztán csakugyan beugrott Szűcs bácsi és azt kérdezte: »Hát annyira szeretné Főtisztelendő Ur, ha egy kis szőlője volna?« »Jaj! Szűcs bácsi, ne tessék gúnyolódni a szegény emberrel. Prágai gombócot ennék azon a napon, melyen egy kis szőlő birtokába jutnék; kefén csúszva mennék hálálkodni a jókedvű adakozónak, s aranyos betűkkel Írnám be a nevét a plébániai Nagykönyvbe.« A látogatás után pedig megjegyezte, hogy »már pedzi az öreg«. Ezután még gyakoribb lett a látogatás és még lelkesebb a szőlőművelés és a saját termésű borok dicsérete. Egy szép napon végre kirukkolt az öreg, hogy a Főtisztelendő urnák adja azt a kis fundust, mely a Pillangóhegyen épen a kántoré mellett vagyon, ha az »öreg asszony« is beleegyezik. Hát hogyne egyezett volna bele, mikor azok közé az okos asszonyok közé tartozott, kiknek akarata mindig összevágott férjeik akaratával. »Ha Szűcs úgy akarja — mondá, mert mindig harmadik személyben beszélt férjéről — és a Főtisztelendő urnák örömet csinálunk vele, hát legyen. Úgy se vettük hasznát mióta a cirokféreg és a fenerosszpor tönkretette, újra beültetni pedig nem öregeknek való.« Szóval meg lett az egyezség. A főtisztelendő ur szőlőt kapott »emlékbe«. Boldogan ölelte meg Szűcs bácsit és megígérte, hogy már nem megy Párísba érseknek, ha száz tagú küldöttség jön is érte és minden János napján — t. i. a Szűcs bácsi nevenapján — egy gönci hordót fog behöngö- riteni a Szűcs kúriára. A háború és lakodalmak. A dunántúli vármegyék lakossága régi szokás szerint farsangkor szokott lakodalmazni s ha a házasságkötés valami okból el marad, inkább várnak vele a jövö farsangig. Most azonban szomorú farsangja volta Dunántúlnak; a háború réme el vette a fiatalság kedvét a nősüléstől és nem oszlatta el a kedvetlenséget a hadügyminiszter ismeretes rendelete sem, mely a hadkötetezetteknek is megengedi a házasságkötést. Balatonlellén, Lálrányban, Szemesen és még sok környékbeli községben ez idén egyetlen egy lakodalom sem volt. Karádon, ahol évenként húsz-harminc házasságot kötnek, eddig csak két lakadalom volt. A legények egyrészét behivták katonai szolgálatra, az otthon maradtak pedig attól félnek, hogy a lakodalom után másnap megjön a piros cédula, mely elhívja őket a menyecskétől. Egy karádi legénnyel meg is történt, hogy éppen a menyasszonyi tánc közben kézbesítették neki a behívót. Nem érdektelen annak a fölemlitése, hogy Bécsben, az osztrák fővárosban, éppen ellenkezőleg, ez idei farsangon igen sok házasságot kötöttek. Különösen utolsó vasárnap valósággal tódultak a jegyespárok a templomokba. Ezerkétszáz párt eskettek össze. Erre még nem volt példa ; tavaly ugyanis csak ezerszáz esküvő volt farsang utolsó vasárnapján, mig tavaly előtt mindössze kileucszáz.
