Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-02-09 / 15. szám
4 TÉLI ESTÉK Végre megállanak. Nagyon mélyen lihegve ülnek le egy óriási fa tövében. Sokáig némán, szótlanul néznek egymásra. Mintha bátorítanák egymást. Mintha el akarnák űzni a szemrehányást. — Hallottad, szólt végre a rémitő csendben a fiú. Azt mondotta a felügyelő, hogy mi meghalunk. Porrá leszünk. A leány bozontos, szénfekete hajú fejével bólintott. Szemei meg úgy ragyogtak, mint a tüzes szén, mikor izzik. — Lehetséges-e, hogy meghalunk? Hiszen mi olyan fiatalok, gyermekek vagyunk. Az élet. Ma az élet. A leány újra bólintott dacos fejével. És szemei még villogóbban ragyogtak. — Mi nem fogunk meghalni! Mi nem leszünk porrá! Mi élni akarunk ! A leány most felugrott, mint az ős erdők őzikéje. És kitárta karjait és a fiú keblére szaladt. — Vigyél . . . élni akarok. Mi nem halunk meg. Élni akarunk. A fiú hihetetlen vad erővel emelte ölébe a leányt. És vitte élő terhét, mint könnyű pelyhet. Vitte . . . vitte mindig beljebb, beljebb a sűrűségbe. És közben egyre suttogta, egyre rebegte: — Mi nem halunk meg. Mi élni akarunk! És mikor ezt suttogta . . . magához, ajkához szorította a leány arcát és elcsattant az első, az égő, a szilaj, az ősi szűz csók. És az utolsó . . . * Kora reggel, lassú szürkületkor busán — mélán szól a misszió kis harangja. A gyermekek templomba mennek. Sorba, párba oltárhoz lépnek. És a páter hamuval hinti meghajtott fejüket. Mondva — zsongva: — Emlékezzél meg óh ember, hogy porból lettél. Porrá leszesz. Hogy meghalsz . . . És hangzik — zsong az ének is: Légy gazdag vagy szegény, szolga vagy király; egy csapásra elejt — a rideg halál. ... A misszió szolgái, a felügyelő vezetésével már az éj folyamán elindultak a gyermekek, a meleg fészekből kiszabadult gyermekek keresésére. Abban a pillanatban, a mint észrevették, hogy — eltűntek. Keresték — kutatták őket. Végre dél felé, mélyen bent az ős erdőben rájuk akadtak. A szétmarcangolt testükre. Inkább csontjaikra, ruhájukra. . . . Talán abban a pillanatban vetették reájuk magukat az ős erdő vadjai, mikor elcsattant az első, az égő, a szilaj ősi szűz csók . . . Az első és utolsó. Mester. A helyes arány. Utas (a vasúti vendéglőben): — A sonkaadag bizony szörnyen kicsi ! Vendéglős: — Természetesen, hiszen a vonat itt csak egy pillanatra áll meg. Megfelelt. — Mit kaptál vastag ételül? — Paszulyt. — Volt rajta valami ? — Volt — Kanál. Gazdák világfa. A közös legelőről. II. A legelőt is éppen úgy kell ápolni, mint a szántóföldet. Örökösen csak legeltetni és a legelővel egyébként nem törődni sem nem ésszszerü, sem nem sokos dolog. A legelőket tavaszkor, amikor a talaj már nem sáros, éles fogásokkal keresztben alaposan meg kell fogasolni. Ezzel pusztítjuk a gyengébb gyomokat és a mohát, fellazítjuk a talaj felszínét és igy a legelő nem fog olyan könnyen száradni és a fűnövés erőteljesebb lesz, mert a gyökerekhez hozzáfér a levegő és a napsugár. Azonkívül nagyon ajánlatos a legelőt bizonyos sorrend szerint nagyon érett és egészen elaprózható trágyával megtrágyázni, vagy pedig felerész vízzel hígított trágyával megöntözni, de annyit okvetlenül meg kell tenni, hogy a marha által hullajtott trágyalepényeket széjjeltörve kell elteregetni, mert hiszen azt mindenki láthatja, hogy a trágyalepények mellett erősebben és jobban hajt a fű, de azt a marha nem eszi meg, mert a fűnek rossz az ize, ha pedig széjjelteregetjük, nagyobb területben teszünk hasznot és a marha megeszi az e helyeken nőtt füvet. Éppen olyan nagy hiba az is, hogy a legelőkön a csordát, nyájat mindig egy és ugyanazon a helyen legeltetik. Ott annyi trágya halmozódik össze, hogy fü nem terem s ami terem, azt se eszi az állat. Még azt is megteszik sok helyen, hogy ami trágyát a j ószág elhullat, azt a pásztorok eladják. Ez valóságos rablás és tilalmas. Az országgyűlés 1908. évben törvényt hozott mely felhatalmazza a földmivelésügyi minisztert, hogy a községeket a legelőszerzésben pénzsegéllyel is támogathassa. Ezt a segélyt olyanformán lehet elnyerni, hogy ha van egy község halárában eladó legelőterület, vagy olyan birtok, amely legelővé átalakítható és a tulajdonos hajlandó azt a községnek illő áron eladni, a község pedig megkívánja szerezni, akkor megkötik az alkut, képviselőtestületi határozatot hoznak és folyamodnak a földmivelési miniszterhez segélyért a gazdasági felügyelő utján. A földmivelésügyi miniszter megszemlélteti a birtokot, elbírálja, hogy nem tuldrága-e a megvásárlandó terület- ; van-e arra a községnek szüksége és hogy vájjon nem olyan terhek származnának-e a községre, ha ezt a legelőterületet a szóban forgó áron megvenné, melyet nem bir? Ha a földmivelésügyi miniszter a vételt a községi lakosok érdekében valónak látja és a vétel előnyös, vagyis a községet nem terheli elviselhetetlen módon, akkor a községnek a vételár kifizetésére felveendő pénzkölcsön kamatának egy részét az állam ötven éven át elvállalja és ezzel szemben csak azt köti ki, hogy a birtokot állandóan csak legeltetésre szabad használni, mert elleneseiben a segélyezés megszűnik és az adott segélyt is vissza kell fizetni. A Magyar Hitelszövetkezetek Országos Szövetsége a legelővételre felveendő kölcsönre a teljes vételár erejéig ad kölcsönt. # Vetőburgonya kiosztás. A jófajta burgonya elterjedése érdekében s a beteg burgonyafajták ki
