Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-12-21 / 8-9. szám
TÉLI ESTÉK 11 SjoÍUgj újévet! Seperjen mindenki a maga háza előli ez aj esztendőben. De a kéményt ezután is én seprein. Hazádnak rendületlenül... volt eddig a magyar nemzet — Szózata. Szentséges imádsága. Éneke, melyet már a magyar gyermek ajka is énekelt. Dicsőséggel, búval, hősieséggel és csalódásokkal teljes története. Halál harangot elnémitó vigasztalója, korholója, parancsa és bánatos zokogása. Bilincseket törő vas akarata. És ébresztője. Jelszómondása egyszersmind. És a nemzet költő királyának nagy testamentuma. Bölcsőd az, majdan sírod is. Itt élned-halnod kell. Mert a nagy világon e kívül nincsen számodra hely. ★ Voltak nehéz idők. Sokkal nehezebbek, viharosabbak, mint ma. Mikor a lelkek éheztek. Sóvárogtak. Mikor sokakra vak börtön borult és bilincsek szakadtak. Mikor a nagy temetést hirdették. A mély sir tátongott. Melyet nemzetek vesznek körül. És e nemzetért népek millióinak könnye hull. De felhangzott a „Szózat“. De egybe kristálvosodott a szent akarat. Az erős, a nagy, a törhetlen. A megfagyott, de meg nem tört nemzet leikéből kiszakadt a nagy, a feltámasztó Szózat: Itt élned, halnod kell! ■* A rettenetes lelki megrázkódás elviselésére, eltűrésére, keresztülélésére erős volt a magyar, És ime, most jönnek az anyagi megpróbáltatások. Jön két irigy és sivár esztendő. Jönnek árvizek és bus időknek árnyai . . . Es a lelkileg nagy, erős, törhetlen nemzet nevében azt hirdetik: — Menjetek! Engedjétek, hadd menjenek. Nyissátok ki a kapukat ott lent a hullámzó tenger mellett. És fent, ahol őseink bejöttek — — hadd menjenek. Itt élni nem, csak halni lehet! ★ Mi ez? Taktika? Kislelküség, lélekjelenlét vesztés? Vagy nagy, végső hörgése annak a köz- igazgatásnak, amely a legnagyobb megpróbáltatásokban mentsvára, erőssége és hajója volt a zivataros időnek. Vagy jóakarat, amivel csúffá tesszük édes anyánkat, a hazát. És főleg hitét, Európa előtt. Arcul csapjuk a nemzet még megmaradt önérzetét. Kimondott, elvesztett, elszabadult szavak, melyek mint a nehéz kő röpülnek . . és nem nézik, nem tudják . . hol esnek le és kit találnak meg. * Szüntessük be az iskolákban, a nemzet megnyilatkozásait hordozó ünnepeinkben a nemzet Szózatát. Némuljon el ajkunk és csorduljanak könnyeink, mikor torkunkra jő, hogy a magyarnak itt élni — halni kell? Hiszen sirva-vigadó, — nevető nemzet vagyunk. Nagy bánatunk, siralmainkban is keresztül tör a mi mosolygásunk és bizalmunk mosolya. Dolgozni tudunk, ezt a tengeren túl bizonyítják. Hát munkát a népnek itthon. És dolgozzék ez a nép a maga hazájában. A dolgozni tudó nemzetnek nem kivándorlás a sorsa. Hanem: Munka. Elet. És a hazához, a nemzethez való rendithetlen ragaszkodás. De a nép is mutassa meg, hogy dolgozni tud és akar. Ne ijesztgessünk, ne taktikázzunk, ne eresszük tehát világgá a kétségbeeső és szégyenletes tehetetlenségüket. Hanem igenis, fogjunk össze, Feledjünk sokat, mindent. És csak azt tartsuk, hordozzuk, ápoljuk lelkűnkben, hogy most vagy soha! Egységes, szent és őszinte akarattal ezeken a nehéz esztendőkön is átesünk. Ilii,
