Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)

1913-01-05 / 10. szám

XVI. évfolyam. Szatmár, 1913 január 5. 10-ik szám. A KERESZTÉNY CSALADOK LAPJA Felelős szerkesztő és kiadétalajlonos BODJÍÁRJRÁSPÁB, Szerkesztőség és kiadóhivatal: S.atmar, Arany János-n. 17. sz, Megjelenik november, december, január és február hó — minden vasárnapján. Előfizetési ára: 4 hónapra . . . 2 K — fillér Mulassunk, ne mulassunk? Ez a kérdés járja most városi és falusi közönség — a társadalom — körében. Mert rövid, de szomorú farsang kö­vetkezik. Azt mondják, úgy siránkoznak az em­berek, hogy a tatárjárás óta annyi benső baj, gond, külső gomolygó fellegek nem nyomták ezt az országot, mint most szakadt a nyakába. Csűstűl Mert egy baj nem találja jól magát. Szakad utána csűstűl a többi is. Hát hogy lehessen farsangolni ilyen idő­ben ? Mulatozni, táncolni. Muzsikálni — varga­betűt csinálni. Jönnek a hírek, hogy ez a város, meg az a község ... a társadalom egy-egy da­rabja — elhatározta, hogy nem mulat. Nem farsangol. Nem táncol. Aztán megint Írják az újságok ... ez az elhatározás nagy rokon- szenvre talált. Ott sem, itt sem fognak mu­latni. Farsangolni. Vargabetűt csinálni. Mert tetszik az apáknak. A családok kenyérkere­sőinek. Akik kimerültek. Verejtéket izzadnak. Tartottunk tőle azonban, már az első fecske felrepülésekor, a „nem mulatunk“ hírének világgábocsátásakor. Tartottunk, hogy ez az elhatározás is azonban szalmatűz. Ma­gyar kebel fellobbanása. Magyar akarat elha­tározása. Hogy amolyan újság, a mi nálunk — divat lévén — nagyon hamar tüzet fog. Nem is csalódtunk! Jön most már a hir a sorra, rendre való lemondás nyomán, hogy de mégis... muszáj, de mégis — mulatunk. Hiszen nincsen olyan nagy baj. Lám a mi­niszterek is azt hirdetik. A főrendiházban is ízt mondotta Hatvány Sándor báró, hogy az ország közgazdaságának gerince a földmive- ésiigy, a mezőgazdaság alig volt jobb hely­zetben, mint ma vannak. A háborús fellegek s oszladoznak. A Balkán már nem füstölög. Tát miér ez a nagy lemondás. Miér’ farsang- hói is böjtöt csinálni. És jön-jön a hir, hogy JLl mégis mulatni kell. Hazafias kötelesség­ből. Nemzetgazdasági szempontból. Mer miér ? Ugyan hova lesznek a kereskedők. A szegény muzsikusok meg éppen éhen pusztulnak el. így lebeg a mulassunk, ne mulassunk kérdése most a társadalom ege felett... Ez a lebegés meg most is, mint annyi­szor azt mutatja, hogy a magyar azért nem tudja meg találni a közepet, az igazságot, mert valahányszor valami kérdést feszeget, felszínre hoz — mindig a kérdés két végére kerül. A két végéről pedig sose ér — a középbe. Mert ’iszen, mulatni, jó kedvűnek lenni most is lehet. A mulatozás, az igazi, benső kedélyesség, a régi magyaros egyszerűség — nem kíván nagy áldozatokat. Nem a mulatságról, nem a tánckedvről, nem magáról az összejövetelekről, nem is a farsangról kell itt beszélni. De arról, hogy találjuk meg már eggszer azt az utat a jó kedvhez, vigalmakhoz, mely nem gázol az emberek anyagi, gazdasági, sőt minimális, legkevesebb körű létkérdésén. Vegyük már egyszer komolyan azt a frázist és a maga tulajdon, igaz értelme szerint, hogy — Ne tessék a ruhával hódítani és a pucban páváskodni. Vigyük már egyszer a

Next

/
Thumbnails
Contents