Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)

1912-12-22 / 8-9. szám

TÉLI ESTEK

15

A kandallónál.

A két Pétör.

— EREDETI REGÉNY. —

Irta : Bodnár Gáspár.

VIII. (8)

Az öreg Simon bácsi ott lakott a »Felvégben. Kis kamarácskában élt, úgyszólván a »maga főztjén« így járdalta összegyűjtött néhány száz forintjának segedelmével az aggság lépcsőit.

Juliska a történtek után felkereste az öreget. És kérlelte, és könyörgött neki:

— Simon bácsi, atyám helyett atyám, költözködjék a mi kis tűzhelyünkbe.

Az öreg alig birt magával. Nehéz volt az elhatározás. Szinte küzdelmébe került, mig megmondhatta :

— Jól van. De ingyen nem fogadom el. A magam gyermekétől sem fogadnám el. Van még egy pár garasom. Aztán... és itt úgy lécsüggesztette a fejét... de csakhamar hátra is vetette, mintha a tavasz kötekednék vele. Csalogatná, hitegetné — Aztán... a két karom is elbírja még a hálót. Halász ember sose vénül el. A’ már igy van.

— De nem ám, nyílott derűre a Juliska arca is e pillanatban. Dolgozunk!

— Sokat is dolgozol, édes jányom, mondotta az öreg halász. Két férfi helyett dolgozol. Otthon is, meg a mezőn is, mintha négy kezed és négy karod lenne.

— Csak az uram, az uram helyett dolgozom itthon, Simon bácsi.

— Az urad visszajön...

— Visszajön ? kérdezte csaknem felsikoltva a hű asszony. Visszajön ? ismételte... Vissza csicseregte aztán mintegy maga-magának. És olyan boldog volt, mint a gyermek, a ki — a karácsonyfára gondol.

Az az ősz ember meg olyan édesen biztatta, mint szülő a kis gyermekét, hogy... eljő a kis Jézuska... és elhozza a karácsonyfára legszebb ajándékát. A lelkét. A megbánó szivét.

... Az öreg Simon bácsi csakugyan odaköltöz- ködölt a János gazda házába. A falu nem talált benne semmi különöst. Hát ’iszen szomorú ám az amerikai özvegy sora. Óltalom, gyámolitás nélkül való élete vagyon. De sejtve sem sejtette az a falu, hogy erre az oltalomra bizony rá is szorul ez a hű asszony.

Simon bácsin csakhamar meg is látszott, hogy gondozva van. Tisztábban járt. Rendesebben étkezett. Szinte fiatalos erőhöz kapott.

Hálás is érte. Mindent dolgozott, a mit csak birt. Oh mert, vannak öregek, a kik még halálos perceikben is dolgozni szeretnének.

Egyszer csak Simon bácsit elfogta a vágy — a Tisza erányában. Miér’? mer’ azért, hogy igazi, vérbeli halász-ember volt ő. A kemény acélos halászok közül való. Marka az evezőtől, a kötéltől cserepes. Karja, mint a vas. A mit ő megmarkolt, az meg volt ám markolva,

Mostan már, hogy ráviharzott, ráhavazott az idő, hogy megrugdosta az a vén sas, a szárnyaló

idő... Csak nagy ritkán ballag ki a Tiszára. A szőke vízre boruló füzesek alá.

Már régen nem látta a vizet. Éppen hallja pedig, hogy haragos az öreg. Mán mint a Tisza. Olyanná lett, mint a megbőszült bika. Szilaj. Ordít, bug. Bírókra kél a búcsúzó téli orkánokkal.

...Estenden volt. Hát neki indult a víznek. Hej, mert miér’ este? Tisza vize este szép. Beszédét is csak ekkor lehet igazán érteni. Olyan ez a beszéd, mint az orgona muzsikája. Mikor kántor uram keze végig szalad rajta. Ha nem is énekel, érzi a lélek, mit játszik... A fellegek kergetőznek. Elbújik a hold mögéjük. Meg kikandikál. Aztán egészen eltűnik. A tiszaparti földekre ráborul a sötétség, a melyen már áttör az ébredő föld szaga, illata.

Zajlik a Tisza, Közelebb megy a parthoz a mi öregünk. Csudálatos. Nem is reméllette. A Hold arca megest előbujt. Előbb egyik felével. Aztán a másikkal is. És rásüt édesden a Tiszára. Sugarakat sző a habjára. Csigát hullámaira. Ezek a hullámok pedig összetört szárnyú kis rovarokat hömpölyögtetnek. Lefelé ... mind’ lefelé.

— A Tisza virágzik, zümmögte az öreg.

És megáll a vén, a korhadt füzek mentén. És mereven bámul a viz tükrére.

— Milyen életük van ezeknek a bohó Tiszavirágoknak. Az élet örömeivel röpkédnek a vizszi- nén a nap fényében. És mikor eljő az öreg est, kisüt a Hold: összetört szárnyakkal hullanak bele a vízbe. És sietnek lefelé.

A maga-maga öregségét beszéli. Elgondolja, az ember napjai is, hogy haladtak lefelé. Mindig lefelé...

De tovább nem szőhette gondolatait. Lépéseket, hall. Figyel. Előre, jobbra, hátra.

A vén füzesek közül sugár, fehér alak lebben egészen közelébe. Ott áll előtte, akár egy hattyú. Gyönyörű fehér ruhájában, királyi nyakával. Mintha ebben a szempillantásban szállott volna ki a zajló Tisza vizéből. Mintha a hullámok hajtották volna eléje. Vagy talán tündér szökött most elejébe. A tavasz akarja megcsalni? Vagy liliomszál nőtt ki a földből, egyszerre ? így villan-lobban gondolata.

És a tündér megszólal:

— Ob te ősz férfiú. Ki küldött tégedet ide e nagy pillanatban? E rettenetes percek között. Miért jöttél? Mondd, miér’ éppen most jöttél?

Szólt a fehér alak. És hnlovány arcát gömbölyű karjaiba rejti. Fejéről szomorufűzként omlott le vállaira arany haja... Majd kibontakozva halk zokogással beszél a még mindig bámuló öregnek :

— Ha nem jösz, ha nem hallom lépteidet, már ott vagyok, olt vergődöm a halál karjai, a hullám habjai közt. Oda temetkezem a hullámsirba. Az örök kárhozatba.

Még most sem ocsúdik fel a vén ember látomásából. Hanem egyszerre, szinte villanyáram erejével ütődik még. Valami ős erő, valami elbujdosott bátorság száll leikébe..,

Az az erő, az a bátorság, a mivel annyi emberéletet mentett meg, itt a zajló Tiszából. Az a hősiesség, mely neki oly csudás lélekjelenlétet adott rémes pillanatokban. Az az erő feszitette ki öreg