Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-22 / 8-9. szám
4 TÉLI ESTÉK lenni. Én is tudok talán a fiamnak egy kis karácsonyi örömöt szerezni. O se lesz árva, ha anyja annak is szánta. Ö meg csináljon a jányának örömöt, ha tud. Olyan örömöt, a milyet csak... Nem tudta tovább mondani. A szó elhalt az ajakán. A könny elborította szemeit, de úgy elborította. — Szentséges Istenem, gondolta a koma asz- szony pillanat alatt, de nem mondotta. Hát ez az ember az a dacos ember ? Hát ez a szív az a kőbálvány, a miről a koma asszony beszél. No szentem, hát itt nagy nagy tévedés van. És odavágott a szemével a koma tekintetének. Hízelegve, de ármányos várakozással. — No itt a kezem, fogja meg koma, aztán vége legyen mindennek. Jöjjön menjünk a komám asszonyhoz. Induljunk. Egy — kettő. Érti? — Én az anyósomhoz / — Most mondi. — Én mondtam ? Én ? Én a feleségéhez, a gyermekéhez hívom. Nem az anyósához. — De a feleségem az anyósomnál van. — Éppeg’ az a baj, hogy nem kománál, nem a maga otthonában van. — Hát gyüjjön. Szabad neki gvünni. Miéi’’ nem jön. Olyat fordult most a koma-asszony egy helyében, akár a motóla, mikor sebesen megforgatják. — Miér’ nem jön? Miér’ nem megy. Hát még ezt kérdi koma? Mintha bizony nem ismerné az asszonyt kigyelmed. Az asszonyt, a ki tiszta. A ki hűséges. A kit soha még az ellensége se szólhat meg. Az asszonyt a ki elkeseredett. A ki ... e pillanatban, mintha valami elvágta volna a száján a beszéd fonalát, a ki folytatta egy-két nyelés után — a ki inkább azon módón-pillanatra meghalt volna, ha valaki neki mondja: az urad rád teszi majd a kezét... Az ember elsápadt. Olyan lett, mint a kréta. Mintha valaki arcul ütötte volna... — Hát már koma asszony is tudja... szólt szörnyen elképedve Áron koma. És egyszerre lángba borult az arca, mintha a fejébe szökne minden cseppentés vére. — Hát már a komaasszony is tudja — szólott mélyen, bugón és rémesen, mint a mikor kong az öreg harang. Akkor hát... nekünk béharangoztak... — Azért se megyek, toppantott lábával, mint valami haragos bika. Lába ütése nyomán szinte remegett a föld. És megfordult, mint a vihar... úgy rohant haza. Otthon pedig megfogta a fiú kezét. A hűséges fiúét. Az ő egyetlen igaz gyermekének a kezét. — Fiú, azt kérdezi a kis Jézuska... mit hozzon neked? A fiú szinte meglepődve bámult atyjára. Olyan meglepődve, hogy a hangja is elnémult. — Hallod-e te, találkoztam a mezőkön a Jézuskával. Azt kérdezte mit hozzon neked? — Nekem...? Ne-e-kem? Hebegte a fiú, pedig máskor nincs hatalom, a mely megállítsa a beszédében. — Ne-e-kem? hebegte tovább. — Neked, neked mondotta az apja, szinte der- césen. Hát nem is a jánynak... — Oh, ő boldog I — Kicsoda? — A tes’vérem. A Marcsa. — És te nem vagy bódog? — Mán hogy volnék... — Hát miért nem vagy bódog? — Miér’ miér’...? — Tán azt hiszed, hogy neked nem hoz a Jézuska ? Olyan szépet, olyan drágát, mint a jánynak... ? Hát hoz? emelte fel kividult tekintetét a fiú. És szemeiben szinte a boldogság reménysége lobogott. — Hát hoz? És azt hozza a mit én kérek, ismételte — mondotta a gyerek. — Csak mondd. Egészen bátran mondd. Mit kívánsz, mit kérsz a Jézuskától. — Az é-édes-des anyámat, zokogta a fiú. És oda borult atya ura lihegő keblére. És ott zokogta, ott bömbölte : — Az é-édes anyámat... # A koma asszon}’ ott állott a pitvarban. Szinte ágaskodott. A lábujjhegyein állott. A fülét oda tette csaknem az ajtóra, ügy hallgatta. De hogy hallgatta... És arcán diadalnak sugarai játszottak. Ajka mozgott mint a vetélő, de nem hangzott szó rajta... Csak kezével sarlózta a levegőt... végre is ott akadt a kilincsen... rajta. Benyitott mert nem tudott ellen- állani tovább. És kezeit csípőre csapva mondotta: — Hallja koma, érti koma? Már ez igy van. A kis jánya is ott zokog az anyja keblén... Mer’ az is kérdezte, mit hozzon a Jézuska? A jánya is zokog. És azt mondja, azt zokogja... — Az c-des-des apámat. Az édes apámat. Képviselőválasztáskor, Képviselőválasztáskor egyik józan falubeli az árokban lát egy idegen kortest négykézláb kászolódni, — Mit csinál hé. kortes ur? — Ismerkedem a faluval.
