Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)

1912-12-15 / 7. szám

8

TÉLI ESTÉK

meg... az üres fészekben. Az amerikai szép özvegy házában.

Micsoda pillanat, micsoda rettenetes perc volt ez a pillanat. Ez a félemletes pillanata az asszony életének.

Mikor sötét, alattomos alakját megpillantotta Julis: csaknem összeesett.

Pedig ekkor még csak férje kisértetét, csábítóját, rossz szellemét látta benne. Másra egyáltalán még sejtve sem gondolhatott. Erejét összeszedte hát; s éppen keserű szemrehányással akarta elűzni: talán kikergetni.

De nem tehette!

Mert ez az ember kínálás nélkül leült. Egy pár perc, se szó, se beszéd, kígyó módjára hozzá simult. És vigasztaló, édesmázos szavakat sziszegett — a szomorú, könnyei közé temetkezett asszonynak.

Julis megvetéssel fordította el fejét. Abban a pillanatban felugrott, mint a riadt madár mikor karvaly csap reá. Llelke egész felháborodásával utasította vissza a hízelgő szavakat.

De ez az ember sem volt ám félénk nyúl. Állat volt; ösztönös érzésekkel, vad szenvedelmekkel tele. Szinte kidagadtak erei, mint a him állatnak, a mely ösztönének korlátáit akarja széttörni félemletes erejével.

— Mióta haza jöttem, szeretlek. Mióta megpillantottalak, vágyódom rád. Te szép asszony! Te poklom menyországom! Sziszegte. Nincs senki a világon, a kit bírni akarok, csak te! Te egyedül. Átkom vagy üdvösségem leszel! /

Julis az ajtó felé tekintett. Menekülésre riadt s a pillanatot várta, hogy kirohanhasson.

— Enyém leszesz, ordított most már a kígyó mert tudta, hogy a háznál egy lélek sincs. És kinyújtotta vas karjait, átfogta az asszony derekát, hogy az mozdulni sem mozdulhatott többé.

Julis kiáltani sem birt. De nem vesztette el lélekjelenlétét. Kiragadta magát a vas kezekből. És szinte csudásan szabadul egy pillanatra, a mely pillanatban támadójának arcába vágott. Olyan váratlan ütés volt ez, hogy a vad ember visszahanyatlott. Szinte felorditott. És mikor Julis kiáltani kezdett, már szelidebben tartotta az asszony kezét; aztán megjuházódva, egészen elcsendesedve, kérlelőre fogta a dolgot. így próbálta:

— Csak csendesen, okosan, édes lelkem... suttogott. Az ura úgy is elhagyta örökre. Azt várhatja...

— Az az ő dolga, szólt az asszony. De az én hűségemet elrabolni senki sem fogja.

— Úgy is hiába minden. A sarkában leszek, s vas páncélként szorította az asszony kezét, hogy abból a kézből csaknem a vér serkedt ki.

— Tessék, állok elébe!

Most már úgy nézett ez a szörny áldozatára, mintha tigrissé vállott volna. Szemeiben a vérengző vadnak sárgán égő tekintete villogott.

De e pillanatban lépések zaja hallatszott. A szörny megrezzent... és hirtelen, pillanat alatt kisompolygott. Lihegve... mint a vad, mely prédáját nem tudta megejteni.

... Az öreg Simon bácsi csoszogott a pitvarban. Szinte megdöbbent, mikor a távozó ember dúlt képével találkozott, a mint az rohamlépésekkel eltűnt.

Hát mikor a házba belépett. Iszonyú gondolat kapott leikébe. Szinte kővé meredt. Rétné asszony is meredten fordul felé:

— V^d állat járt itt Simon bácsi, zokogta. Ha nem jön, talán már élni sem élek. És az asszony zokogva borult a kanapére.

Az öreg Simon alig birt önmagával is. De egyszerre, mintha egykori férfi ereje és lélekjelenléte térne vissza... szilárd karokkal emeli fel az asszonyt. És szinte oltalomra emelvén kezét... kérdezte :

— Hugóm asszony ... az Istenért, mi történt itt ?

Julis elmondotta a rémes percek történetét.

Az ősz ember úgy állott ott, mint egy próféta.

A ki sejtelmes lelkében hordozza az eseményeket, ha szóval nem is mondta, de hordozta. Lelke mélyén rejtegette.

— így kellett történni, ahogyan sejtettem, szólott és... könybe lábadtak szemei.

A kovácsnál.

— Ne féljen Andris semmit, kijön az szépen, mert hát muszáj neki kijönni! — biztatja pácziensét a falusi kovács.

Mikor végre szerencségen letörte a fog koronáját* nyugodtan mondja:

— No ugy-e mondtam ! lásssa itt van la! Most pedig menjen be a fogorvoshoz, az alját ö is ki tudja venni.

A szerkesztő telefonja.

Többeknek. Hát persze hogy a Magyar Földmivelö szerkesztőségének, illetőleg kiadóhivatalának kell beküldeni az e lapra szóló elő- és utófizetéseket. Ezt mi többször és világosan megmagyaráztuk. — Valaki. Az ön elbeszélése nem szép, csak pikáns. Nyugtalan, ideges. A mai kornak és sexualis csömörnek a — huskivonata. Ez is romlott kivonata. Egyik tipikus óriása is igy irt a minap: »Vágyom már, hogy valami tisztát, fehéret, egyszerűt, moslék nélkül valót Írjak.« Diák. Természetlátónak Petőfi nagy és egyetlen. ízlése nem érte el a zsenijét. Óriási tehetségét egyénisége teljesen kifejezte. Falusi. Vigyázzanak, mert céljukat elcélozzák. — Polgári. Az a közmondás igy szól: »Ebnek kell eb kegyelme.« — Url hölgy. Oh ha a nap Isten arca, sugarak helyett most csakugyan könnyét sírta ebben az esztendőken a mi hazánkra. — Nótárius. Halottak faluja az akkor és nem az elevenek^.

MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁRON.