Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)

1912-12-15 / 7. szám

TÉLI ESTÉK

3

szivgyöngeség és ájulás környékezi a beteget, akkor egy kis pálinka, konyak nem árt meg. De csak kicsi, mondom.

A beteghez ne engedjünk senkit sem, mert a betegség ragályos. Főleg a prüszkölés alatt terjed a legjobban.

Azt mondottam az elébb, hogy ez a betegség alattomos. Ezt úgy értjük, hogy alattomosan támadja meg az embert és ha már kilábalunk, nem egyszer betegségek is maradnak utána. Azért főleg azt tanácsolom, hogy a beteg addig ne hagyja el az ágyat, míg egészen jól nem ézi magát, mert ez a félig gyógyulás szokott a legveszedelmesebb lenni.

Vannak tájak ahol ez a betegség minden év ben biztosan megjelen, némely vidéket pedig megkíméli. A locskos vizes, őszi téli és tavaszi esőzés alkalmával hamarább hülnek meg az emberek és ilyenkor leghamarább kaphatjuk meg az influenzát. __________________________________Öreg doktor.

Az ünnepnapok s a bíróságok.

X. Pius pápa a »Motu progrio de diebus festis« címmel kiadott iratában tudvalevőleg felmentette a híveket a misehallgatás kötelessége és a szolgai munka tilalma alól Űrnapján, Karácsony, Husvét és Pünkösd másodnapján, Gyertyaszentelő Boldogasz- szony napján (február 2-án), Gyümölcsoltó Boldog- asszony napján (március 25-én) és Kisasszonynapján (szeptember 8-án).

Mivel azonban a pápa e napok ünnepi jellegét nem szüntette meg, az igazságügyi miniszter elrendelte, hogy a megjelölt napokat az igazságügyi hatóságok ügyvitele szempontjából továbbra is ünnepnapoknak kell tekinteni s a királyi bíróságok és a királyi ügyészségek részére kiadott hivatalos naptár ban vörös betűkkel kell feltüntetni.

A takarékos milliomos.

Bécsben nyolcvannyolcéves korában meghalt Spitz- berger József, volt gőzmalmi pénztáros, aki egész vagyonát két és fél millió koronát hagyta gyermekkórház céljára. Meghagyta, hogy a kórházba bármely vallásu gyermekeket is fel kell venni és hogy a szegény gyermekeket ingyen kell gyógyítani. Az elhunyt milliomos a szó szoros értelmében takarékoskodással szerezte nagy vagyonát.

Hétéves korában fogott hozzá a takarékoskodás munkájához. Ebben az időben a reggeli kávéjához való cukorról lemondott és arra kérte szülőit, hogy a cukor megváltása fejében hetenként hat fillért dobjanak kis takarékperselyébe. És ezen a módon folytatta a takarékoskodást egész életében.

Igénytelen volt egészen a nélkülözésig.

Mikor már szép vagyona volt nem világított s nem fűtött. Ha a barátságtalan szobában már nem bírta ki a hideget, akkor elment valamelyik múzeumba vagy képtárba. Ha rokonai életének módja miatt szemrehányással illették, következetesen azt felelte, hogy nekik a pénz kiadása szerez örömet, neki pedig a pénz összekuporgatása. Hagyják meg- az örömét, már csak azért is, mert szép célra takarékoskodik, s meg kell adni, hogy célja csakugyan szép és nemes volt.

Megfelelt.

Egy kicsit hizelegni akart a férj a feleségének. Hej, ha még egyszer legény lehetnék dehogy házasodnám meg többet. Hanem téged anyjuk azért mégis csak elvennélek.

Vasárnap.

Ahány ház, annyi szokás ..

De még mennyi! Uram fia, mennyi! Különösen gazdasszonyi, háziasszonyi szokás.

Mert hát minden gazdasszony, minden háziasz- szony, talán igy is mondhatjuk, minden gazdasszonyt tartó modern, ujmódi asszony büszke a maga házára. Asztalára. És ha egyszer vendéget hiv, ha még kel- letlenül-váratlanul, szarkacsevegés nélkül is vendég érkezik: no akkor aztán éppen úgy érzi magát az asszony-nép, mint a férfiak, mikor becsületről, lovagiasságról van szó.

Rendén van! Csakhogy aztán nem megy rendén sok-sok vendéglátás sora. Túllőnek a célon. Túllicitálják egymást. De még hogy túllicitálják.

Hát ebből a vendéglátó szokásból lássunk most egy-kettőt. Amúgy ellesve, olykor talán átszenvedve.

*

Vannak házak és e házakban asszonyok, akik nem tudnak különbséget tenni a lakodalmi, meg a vendéglátó asztal között. Némelyek azt gondolják és úgy tartják, hogy nem is láthatják szívesen, becsületesen, illően vendégeiket, ha egész regiment ételsort, az eledelek egész litániáját elibük nem rakják. Összesütnek, főznek kigondolhatlan ételeket, tésztákat, pecsenyéket. A szerényebb vendégek, a kik például nem rég szintén vendéglátó gazdasszonyok voltak : úgy belepirulnak ebbe az ételsokadalomba, hogy teljesen elszalad az étvágyuk. És szomorúan mennek, térnek haza, mondván-mondogatván:

— Ide se’ jöhetünk többé.

— Mi volt ehhez képest, a mi vacsoránk?

— Úgy látszik, ezzel akar minket letromfolni. Elűzni.

És ne tessék nagyításnak venni, mert úgy van. A mai őszinte, keresetlen, hosszú készülődés nélküli és mégis magyaros, derültséggel fűszerezett családi összejöveteleknek azért van alkonya, mert a fényűző, drága zsuroktól ijedezik a reális, meggondolt ember, háziasszony. Inkább nem megy sehova. Otthonának él. Csakhogy ne kelljen erején felül költenie a mai fényes családi estékre. És azért keresik fel oly sokan, a családokat azért láthatjuk gyakrabban a vendéglők és nyári mulatók asztalainál, mert ott legalább tudják, mit kell költeniök. És izgalom, megszó- lás nélkül élvezhetik a hozott áldozatokat.

Vissza kell jönni az időnek, visszahozza majd ez a nyomorúságos idő, az igazi, az őszinte, a magyaros vendéglátást, mikor a gazda és gazdasszony az marad vendégei előtt, a ki otthon és a ki vendégek nélkül is.

*

No aztán a kínálás. Az a kínálás. És itt, ennél a szokásnál két oldalról kell tekinteni, ismerni a képet.

Az egyik oldal:

Mikor a vendéglátó gazda, gazdasszony, leány, néni, anyós, vő, még a gyermek sereg is — kinálási mániában szenvednek.

A háziasszony legtöbbször nem is ül le. A konyhában is elvégez mindent. Vagy gondoskodik, hogy az étkezés tartama alatt ő szabad legyen. És