Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-11-17 / 3. szám
TÉLI ESTÉK 7 A kandallónál. A két Pétör. — EREDETI REGÉNY. — Irta : Bodnár Gáspár. III. (3) Rét János holnap reggel költözködik. Elhagyja a Csonkás erdőt, a kis erdei lakot, melyben családi fészkét megrakta. És indul, megy a kanyargós Tisza- mentére. A felesége falujába ... — Még eső lesz, mondotta, mikor a kis házból kilépett a szabad ég alá. A hold bujósdát játszott. Majd egész, fényes képével világított a sötétségbe borult Földre Majd elbújt és egészen betakaródzott a fellegekbe. És Rét ott áll az erdő mellett elterülő nagy tisztáson. Elmerengve, leikébe elmélyedve. Hiszen minden bucsuzás fáj. Még az is fáj, mikor a madarak: a vadludak, a gólyák, a darvak, a fecskék költözködnek tőlünk. Hát hogy ne fájna, mikor az embernek kell búcsúznia. Ettől a helytől. Az erdőről. A kis házikótól, a hol fészket rak az ember. Mily régen, mennyi idő óta lakik már a Rét család ebben a sorban. Ezen a helyen. Hiszen van múltja, van emlékezete a szegény embernek is. De még milyen emlékezete. Hogy feltámad most lelkében az édes apja alakja. A hatalmas, szálas ember alakja. A ki negyven esztendőn átal járta ezt a kerek erdőt. És várta azt a barna kis leányt, a ki az ő édes anyja lett. Áldja meg az Isten halóporában is. Az apja elégedett ember volt. Nem lógott a feje a gondoktól. Nem ismerte a nincstelenség nehéz keserveit. Hogy is máskép van ma! Hogy is nyugtalanná lett az ember szive. Hogy is lopózkodott a lelkekbe valami vágy, valami olyan érzés, mint a minő az éhes embert űzi, kergeti. És nem hagyja békében. És nem tudja kielégíteni egyhamar. Rét Jánost a föld után való sóvárgás, sőt éhség lepte meg. Nem mese ez. Nem is álom. Valóság. Ősi ösztön. Alvásából felébredt ösztön. A magyar lélek és test ösztöne. A nép első szerelme. Olyan erős, hogy erősebb annál a másik érzésnél, a mit szerelemnek neveznek. Ez az ösztön, ez a lázas szenvedelem lopózkodott Rét János leikébe. A mellyel már rég öklelőd- zik. Kuporgat. Takarékoskodik. És várt. Várta — azt a kis örökséget. A földrészt... Azt a tiszamenti földdarabot, melyhez még vesz ugyanannyit. Talán többet. Sokkal többet. Egész kis uradalmat. Szinte mámorba esett, mikor erre gondolt. Mikor egyetlen, kis fiának Pétörnek jövője szálait kö- tözgette. Fonta, húzta, mint a fonó leány ujja huzza az orsóról... Ilyen állapotban ringatódzott a Rét lelke, mikor egy alak közeledik feléje. Hallatja már a hangját is: — ’Csés jó estét adjon az Isten. — Nem különben társam. — Hát búcsúzéban! — A mint az élet sora határozta. — Hát jól vagyon igy. Nekem bezzeg nem lehetne olyan könnyen mozdulni. Ide vagyok ám láncolva. — Hát ki láncolja ide az embert. A föld népe szabad. Nincs már röghöz kötve. Mozdulhat. Mehet — akár a szabad madár. — Csakhogy nem olyan könnyű ám a mozdulása annak, a kinek annyi gyermeket adott az Isten, mint nekem. — Hatot, mondotta Rét, csaknem derült mosolygással. — Hatot bizony. Mind meg annyi áldás. — Áldás-áldás. De nehéz áldás ám! — Nem a.’ — Nem a manót. — Nem a’! Higyje meg társam, nem a’. — Hát iszen, úgy hallottuk, hogy az espán ur, a gyermektelen espán ur, el is kér egyet, már mint örökbefogadás-képpen. — Kérni, kérte. De nem kapta. Nem adom ám. Az asszony se akar tudni róla. — Hát má’ miér’, mikor ur lenne belőle. — Ur, ur? Hát, a ki ur, mán a’ éppeg boldog is? — Asz’ mondi az élet sora ... — Mán csak nekem hiába mondi. Láttam én már karón varjut. — És nem adja? — De nem ám! — A hatból — egyet! — Csakhogy az a bökkenő, hogy mind a hat gyermekem. Hát melyiket? — Melyiket, melyiket, hát... a fiút... — Hohó, azt nem. Világért sem. Hogy vártam, mennyi ideig vártam utána. A két kerülő most leül a fa alá, egy padra, mintha csak valami nagy mondani valójuk mozogna a lelkűkben. Úgy is van. — Hej, társam — jó társam nagy sor — az én sorom, kezdette a Rét vendége. Mer’ hát való, hogy az espán ur... gyerekre ácsingózik. Szörnyen ácsingózik. Való, hogy már utójára nem is akart válogatós lenni. Adjuk, a méket akarjuk. — No hát! — De nem úgy áll a bál. Mikoron meghány- tuk-vetettük a sorát, osztég végig muzsikáltattuk az érzésünket a gyereksoron: az asszony rágyújtott a sírásra — a rivásra. Nem sir úgy még a kántor uram orgonája sem. — Ejsz’, az asszony népnél könnyen megy e’! — Csak hallotta, látta volna társam. Hát a szive szakadt volna meg. Rét most is avval a gunyos-derüs mosolygással nézett a társára. Az megmondta a magáét: — Mer’ miér’? A fiú? Azt vártuk három leány után. A leányok ? Egyik egészen az anyja. A másiknak szemében az én szemem világol. A harmadik, beteges. Azt az anyja világért le nem szakajtaná a kebeléről. A negyedik, ötödik iker. Azokat pogányság volna egymástól elszakítani. A legkisebb! Mikoron arra került a gondolat sora, hát felkapta az anyja ölébe. Mint a vihar felkapja a hulló levelet. Te vagy a legkisebbik. És zokogott. Legutoljára érkeztél. Tente, tente kis babám. Ne félj, nem adlak
