Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-02-12 / 16. szám
8 TÉLI ESTÉK A leány hallgatta... hallgatta... Nagyon jól estek neki e szavak. — Hát azt hiszed Laci, hogy tévedek ? — Igen. Öröm ez a tévedés. Vigasztalás erő. — És nem hagyott el mindenki? — Oh nem! Nem. A falu éppen nem. A leányok sem. — Talán te hagysz el hát Laci — röppent fel a leány, mint egy búgó gerle. És szeme szép ragyogása lobogó hajnal tűz. Te hagyod el... a tönkre mert, egykor dúsgazdag nábob szegény, vagyontalan leányát. A kinek apja a vármegye börtönében ül... — Ne tovább Eszter s Laci átkarolta a leány liliom termetét. Magához szorította, mint aki lelkét akarná a leikébe önteni... . .. E pillanatban kocsi érkezik. Zörgésére szétriad a két búgó, üldözött galamb. Egy úriember száll le a kocsiból. Egyenesen a verendának tart. És Tóbiás uram után tudakozódik. Bevezetik. A nábob ágyában fekszik. Mint egy villámütött erős tölgy. Nyugodtan, mozdulatlanul... A vendég, a ki jól ismerte a nábobnak egész életét... első pillanatra megütődik. Aztán örömmel teljes arccal, szinte diadallal szól: — Uram, a törvényszék vádtanácsa elejtette, megszüntette az aljas rágalom alapján indított ösz- szes vádakat. Én, az ön régi ismerőse, az igazság diadalától hajtva... bírói székemből siettem ide, hogy értesítésére adjam az öröm hirt... A beteg nábob nem tudóit szóhoz jutni. Mintha valami zsibongó álomból ébredt volna fel. Csak nézett... nézett... Aztán, mintha tudatába kapott volna. Szinte fuldokolva mondotta: — Köszönöm, nagyon köszönöm... Az ágy mellett állott Zsuzsa asszony is. Öröm zokogásban tör ki. Laci és Eszti kissé távolabb, mély csendességben maradnak. Egyszerre hangos beszéd, kopogás hallatszik kívülről. A falu birájának vezetése alatt érkeznek a község legtekintélyesebb gazdái. Mi eljöttünk — szólott a biró — hogy nemcsak örömünknek adjunk kifejezést az igazság győzelme mián. De megadjunk minden elégtételt, a mit igazságtalanul megbántott jótevőnk ellen elkövettek ... Mély csend, kimondhatlan mély csend borult most erre a szóra. A biró nem tudott többé szóhoz jutni. Csak fejét emelte fel, majd csüggesztette le. Mintha a többi mondanivalóját igy akarná érthetővé tenni. Ekkorára már ott voltak a falusi asszonyok is. A háttérben. A nábob még jobban felemelkedett. Kiegye- nésedett: — Köszönöm édes barátaim, nagyon köszönöm, mondotta halkan, de igen érthetően. Nem tagadom, jól esik a ti lelketek szava. Iszen ti tudjátok legjobban, hogy verejtékem van az én vagyonom. A becsületes munka verejtéke. Elégtételt akartok adni? Azt is köszönöm. Ami csapás engem ért. azt én megérdemeltem. Tovább néztem, mint szabad lett volna. Úrhoz. — Bitanghoz, vágott közbe Prokupec ... — Hát jó, bitanghoz dörzsölődtem. Csalódtam’ megcsalattam. De ’iszen én megkaptam elégtételemet. Megkaptam az igazság védőjétől: a törvénytől. De meg van még inkább az én legfőbb elégtételem lelkemben, öntudatomban. Ami napjaim még hátra vannak, azt a köznek és a saját lelkemnek szentelem. A falusiak aztán távoztak. A városi biró feled- hetlen emlékkel hagyla el a nábob házát. (Folytatjuk.) Görgey Artur — súlyos beteg. Siettek is mindenféle anekdótákat elmondani az agg tábornokról. A( legjellemzőbbet egy fővárosi fiskális mesélte el a fiával kapcsolatosan. Egy Ízben a fiú az anyjával kirándult Visegrádra. A hajón ott volt Görgey is, aki testvérénél, Görgey közjegyzőnél tett látogatás után igyekezett hazafelé. Az ősz generálist nagy tisztelettel nézték a hajó utasai s ez az ügyvéd fiának is feltűnt. — Ki az az öreg bácsi ? — kérdé az anyjától. Az anyja nem mondta meg, mert ismerte a fiú pajkos természetét és a gyerekek közt még ma is terjesztik a téves hitet a hazaárulásról. De a fiú nem tágított, kergette a kíváncsiság és egy idegen úrtól kérdezte meg: — Ki az a bácsi? — Az a bácsi, fiam, Görgey Artur. A fiú erre illetlenül elkiáltotta magát: — A hazaáruló ! ? Kinos csend a fedélzeten, az anya pofonvágta a fiút, majd restelkedve lépett oda a mosolygó Görgeyhez, hogy bocsánatot kérjen tőle. — Ne bántsa asszonyom, — szólt jóságosán Görgey, hiszen én csak örülök annak, hogy ma is hazafiasán nevelik az iskolában a gyermekeket. hsi A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA, ess B 9 B Bakta. Raktáron nem tarthatunk száz és száz példányt. A november 1-én meginduló lap februárban már vége felé siet. Igyekszünk az elkésett megrendeléseknek is eleget tenni, ahogyan csak lehetséges. — Cs cs. M—ez. No, ne tessék azt az esetet oly nagyon szivére venni. Kár lenne azért a szép és bíztató munkásságot megakasztani. A ki a nyilvánosság terén dolgozik, h .reol, bizony sebet is kaphat. Kap is. Iszen harctéren küzd. És nem az ablakból nézi és csibukozva kritizálja a harcosokat. Egyáltalán ne féljünk attól, ha a világ, a társadalom egyformán ismeri előnyeinket, érdemeinket és gyengeségeinket is. Az egyéniségnek, az igazi munkás embernek nincs ettől mit tartania. Az emberekben még mindig vau annyi judicium, természetes igazságosság, hogy a mérleget helyesen állapítják meg. Az egyenes, nyilt, őszinte egyén, a ki az akar lenni és az is, a mi; tehát ő maga és nem álarca — sose féljen. Féljen az, akinek gyengeségeit mindig rejtegetnie kell. Folljait takargatnia, melyről bután, együgyüen azt hiszi, hogy senkinek még sejtelme sincs róla. Az féljen és mindig féljen, mert ha egyszer összecsap a felleg feje fölött, menthetetlenül legurul az erénycsőszség nagyképü, legtöbbször dökfös és önhitt szuverinségének magaslatáról. Az ilyen gurulás aztán tragikus is, meg komikus is. Az a seb, melyről ir, bizton begyógyul és akkor uram: Vissza a műhelybe! Dolgozzunk és küzdjünk tovább az eszme győzelméért. Üdvözlet 1 — Olvasó-köri titkár. Feltétlenül megnyerte fogadását. A szabadelőadás úgy viszonylik a felolvasáshoz, mint a természetes virág — a csinálthoz. Oh, a szabad, könyed, lelkes előadásnak közvetlen hatása leirhatlan. Egy ilyen előadásról Írja egyik jelesünk: »Vágd meg szavait és tűz, vér, érzés, lelkesedés, akarat, rokonszenv és győzelem fog belőle izzani és csurogni.« Az élő beszéd közvetlenségét sohasem fogja pótolni a legmüvészibb felolvasás sem. Persze a szabadelőadáshoz is érzék, képesség, szóbőség, humor, orgánum, meg sojjfsok minden kell. MORVÁI KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁKON.
