Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)

1911-02-12 / 16. szám

Egy jubileum.

A postatakarékpénztár 25 éves évfordulója.

TÉLI ESTÉK

3

A jubileumok korszakát éljük. Van ma öt éves, tiz éves, húsz éves és más éves jubileum. Még talán másféle is.

A magyar nemzet a múlt héten egy igazi, valóban érdemes népintézetnek 25 éves évfordulóját ülte meg. Csendben. Mint amilyen csendben és áldásosán folyt le a huszonöt év, mely háta mögé került.

A postatakarékpénztárt ennek előtte néhai való, nemzetétől méltán megsiratott Baross Gábor ültette magyar földbe.

És hogy megfogamzott! Mily dús termést hozott! Azt a számok erdeje, a nép bizalma, takarékosságra nevelődött hajlama igazolja.

Igazán jól mondják, hogy ezt a népintézményt a garasok várának lehet nevezni.

Mert a kis ember, a szegény ember, a kinek csak nagy ritkán akad néhány forintja, talán garasa, mellyel szabadon rendelkezik, gondolni se’ gondolt arra, hogy bevigye abba a nagy bankba, a hol és a hova ezrekkel dobálóznak. Ahol lenézik a szegény ember garasait. A postatakarékba beviheti, beteheti garasait is. És garasonként gyűjlheti össze forintjait. Mig egyszer csak azt veszi észre, hogy százasa van.

És viheti bátran. Olyan biztos helyre, a hol nem félhet, hogy elvesztheti keserves verejtékét.

Azért valóságos Dépintézmény a postatakarékpénztár. A kis takarékoskodókra van alapítva. Akikből a maguk állása, kenyérkeresése körében módos ! ember vállhatik.

És hogy népünk nem olyan könnyelmű, mint általán hirdetik : annak hatalmas megcáfolója éppen a magyar postatakarék, mely immár a garasokból milliókkal és milliókkal dolgozik a nép boldogitá- sára és nem mint a bankok a saját részvényeseik meghizlalására.

A postatakarék valóságos nevelő-intézet. Takarékosságra nevelő intézet, mely átalakít, komolyabbá, életfelfogásban értékesebbé tesz egyeseket és családokat.

Ilyen intézmény jubileumot, ünnepet érdemel — valójában.

Mester.

Népszámlálási apróságok.

A népszáinláló biztos épen egy öreg ember »összeírásával« foglalatoskodik.

— No, bátyám, hány osztályt járt ?

— Négyet.

— Elemit, vagy gimnáziumot *?

— Persze, hogy gimnáziumot.

— De hisz maga alig tud irni-olvasni... Elemibe járt maga, bátyó ...

— Megkövetem alásan az én gyermekkoromban még nem is volt elemi iskola.

*

Van egy rovatja a kérdőívnek, hogy járt-e az illető külföldön.

— Igenis, jártam.

— Aztán hol ?

— Alsószinevéren, a sógorom temetésén.

■ ■ VASÁRNAP. 3 ü

OS BB E3

A hullámzó és befagyott Balaton.

Egyik barátom, a nagy utazó, tengeri útra csalogatott egyik nyáron.

— Nem megyek, mondok.

— Már talán újra a Balaton ? Jer az Északi tengerre. Ott láthatsz majd igazán természeti csudát.

—• Nem megyek, mondok. Én nem láthatok ott sem nagyobb, fönségesebb csudát, mint a hullámzó Balatonon.

— No no!

Barátom! Az Északi tenger haragja, a Keleti tenger ragyogása, az Adriai tenger pajzánsága... mind mind meg van a mi szépséges, hullámzó Balatonunkban.

— Mert magyar!

— Igen, mert magyar. Olyan, mint a magyar ember lelke. Csudás, őszinte, nyílt. Egyszer csendes, máskor emlékein ringó. Majd borongó, olyikkor viharos. Sőt tomboló, mint a Bánk-bán lelke. És ? Szives, vendégszerető, karjain hordozó, bájos, mint egy tündér asszony. Amilyet Isten csak a magyar földön teremtett. Sehol máshol.

* * * *

És én elmentem a hullámzó Balaton partjára. Nem is tudom már hányadszor. Csak azt éreztem, hogy mintha csak először láttam volna. Sokkal fönségesebbnek, százszor bájosabbnak. Elragadó- nak. Tisztának, szűziesnek.

Oh, a hullámzó Balaton nem költemény pedig. Nem a fantázia tündérleánya. Nem a költő játéka. Igaz valóság... melynek méhéhez a regék, a legendák, a mondák, a dalok, a tragédiák örök forrásai hullámzanak.

Egyik magyar írónk a hullámzó Balatont igy festi:

— Nézz az égre s meglátod a Balatont. Nézz a Balatonra és meglátod az eget. Az ég és Balaton vize együtt sir. Együtt nevet. Együtt derül és együtt borul. Szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást. Csereg, csattog, kiabál egymásra. S ha neki melegedett — habos fürtökkel ékesíti fel homlokát.

Gyönyörű leírás!

De higyjük el — a valóság még gyönyörűbb.

Ez a kép bármily megkapó... de amint a a hullámzó Balatont látom, nézem, rámeresztem szemeimet... az tollal le nem irható. Azt csak a szivem tudja át és átölelni.

Szép a hold az égen. De sokkal szebb a hullámzó, a csöndes, a ringó Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon.

Hát miért mentem volna én az Északi tenger messzeségébe? Az Óperenciás tenger ködébe, mikor itt van a mi kedves magyar tengerünk. Szinte csalogatott. S mikor feléje mentem úgy a keblére ölelt. De úgy simogatta testemet lelkemet. Selymes ölelése szinte megifjitott. De úgy megifjitolt.

* * *

Ültem én már a tenger partján is. Ott, a tündér, de busszomoru Miramare szikla ormánál. A