Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-01-29 / 14. szám
$ TÉLI ESTÉK kinyílt rózsa majd csak belehull — az igazi gentleman, az igazi ur karjaiba. — ügyi, hogy Lacira céloz. — Persze, hogy arra a paraszt fickóra. Az öreg ur úgy pattant fel, mint egy rugó. mikor nyomásától megszabadul. — Pedzettem már régen, hogy, hogy ... — Hogy itt lábatlankodik. — Ide nem jár ... — Nem jár? Tegnap is itt volt. A nagy hársfa alatt minden nap találkoznak templomozás után... — Eszti? az én jányom... — Persze hogy a bátyám uram leánya ... — Nem tudtam. Sejteni sem sejtettem... No megállj paraszt kölyök. Tilalom fát teszek utadba. Szép fickó, azt meg kell adni... — Paraszt fickó ... — A paraszttól se’ tagadta meg az Ur Isten a szépséget... hm. — De nem ám! — Hanem azért, majd útjára egyengetem én ... Aztán sürjebben töltöget a nábob. Már nem csak a szája beszédes. A szive is megnyílik. Az a szív, melynek közepébe volt egy tövis ... Szúró tövis. Ez hajtott különben vidám paraszt nábob arcára borongós, fekete fellegeket. Ez szúrta meg, reggel, mikor felébredt. És este, mikor lenyugodott. Meg éjszaka, mikor ágyában veckelődött. A haramiával való baja. Mint villám az erős tölgyfa felett, úgy játszott az ő. a nábob feje felett, az istennyila. Legalább ő úgy képzelte. Iszen hallotta a suttogást. A falu szája hordta neki a híreket. Hogy mit beszélnek. Mit traccsolnak. És ő némán hallgatta. Mint egy élő mozgó, dolgozó szobor. De senki emberfiának. halandónak ... meg nem nyithatta szive ajtaját. Most megnyílik ez a szív. Most nincs mellette asszony felesége. Se őrző kis angyala. Eszti leánya. És az a szív csakugyan megnyílik. Az ital nyitja meg. Az ad a minek gondolatára is visszaborzadt eddig. A nábob elmondott mindent. De mindent, a haramiával való dolgokról. Hogy mi módon szabadul meg támadásától. Rablásaitól. Hogy itt volt a banda vezére. De ő moccanni sem mert. Nem hogy feljelentésre gondolt volna. A pesti ur úgy fülelt, mint a nvul. Nyugodtan hallgatta. Mint a bölcs. Aztán nagy feneket kerítve beszédének igy végezte: — A mi sorsunk tehát e percekben összeforrott, jó bátyám uram. Mi egymásra vagyunk utalva. A baj meg van. De hát nem azért baj, hogy mindjárt felakasszuk egymást. Azért fiskális a fiskális, hogy jól tudja elcsavarni, vissza csavarni, előre, hátra hajtogatni a paragrafusokat. — Hát §-us is van erre? — Van bizony. De még milyen paragrafus. Ám, kezembe veszem az ügyet és megkezdem lebonyolítását. De hallgatni kell ám, mint — a sir hallgatt, mikor emészti az emberi csontokat. Még a nagy asszony se’ tudjon róla. Erre az utolsó mondatra úgy megrázkódott a nábob, mint a ki mellé az istennyila leszalad. — Iszen ő soha, egyetlen lépést nem lépett házas életének tisztes utain, hogy asszony felesége ne tudott volna róla. Hogy és mi módon hallgasson ő most. — Annál nagyobb lesz öröme, mikor túl leszünk mindenen. — És tulleszünk ? — Biztosan. Ha én a kezembe veszem az ügyet. — Semmi költséget nem kímélek, suttogta a nábob. — Arról most ne beszéljünk ... Megjön annak az ideje is. Nekem, az én személyemre nem kell pénz. Csak éppen az előkészítésre kell valamicske. A nábob felugrott. Ki tette a szekrény fiókjából az ősi, nagy bőr bugyelárist. És négy százast a pesti ur markába erőszakolt... — Iszen ártatlan vagyok én ebben az egész ügyben, mondotta a nábob elérzékenyülten. Annyi bűnöm sincs benne, hogy a mellemre »én vétkem«-et üssem. És Tóbiás uramnak kicsordultak könnyei... Éldelettel szemlélte ezeket a könnyeket a pesti ur. Ez kell neki. — ’Iszen — folytatja a nábob, nagyerőt véve magán. Mindenki védheti vagyonát, életét úgy amint a veszélyek közt az lehetséges. Mi pegig nagy veszélyben voltunk ám. És vagyunk most is. Ha feljelentem ... meggyilkolják, felkoncolják egész családomat. Vis major van itt a mint az urak mondani szokják. Azt én tudom a magam paraszti eszével is ... — Más is van itt, urambátyám. Más is. A nábob láthatólag meghökkent. — De ne beszéljünk most erről. Inkább szálán, szavain fogom urambátyámat azon, hogy nekem, az én személyemnek — előleget is akart adni. — Adok is, ha elfogadja fiskális ur. — De nem pénzt ám! — Hát mit kíván fiskális uram ? — A leánya kezét. Az Eszti szivét. Az édes kis vadvirág szivét. Nem lepte meg a nábobot a kívánság. És még borközi állapotában is tisztulni kezdett eszének felleges volta. Mintha egyszerre megrázta volna valaki, hogy ura legyen beszédének. A kezét én szives örömest adom ... ’Iszen az álmaim legszebbike, hogy jányom urnák felesége, uriasszony legyen. — Az lesz. Csak bátyám uram akarja. — Akarom. Én akarom. Isten látja lelkemet. De a jányom szive nem az enyém. Avval nem rendelkezem. Az az övé. Azt összetörhetem — de azért még nem lesz az enyém. — Nem kell azt össze törni. Csak parancsolni kell. Hát ki az ur ennél a háznál? Hát nem tartozik engedelmeskedni — a gyermek apjának. — Tartozik, vonogatta vállát a nábob. — Hát legyen bátyám ember. — De apa is vagyok. — Itt embernek kell lenni. Adjon parolát, hogy a leány kezét nekem adja. — A kezét? Arra itt a kezem. S hunyorított a nábob. (Folytatjuk.) Momuu jAnos köiítvnyomdAxa, szatmáron.
