Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-01-15 / 12. szám
2 TÉLI ESTÉK BD HITÉLET. BE A bányásznép hite. Irta és a felsőbányái Katholikus Legényegyesület huszonöt éves jubileumán elmondotta Bodnár Gáspár. I. A munkásnép helyzete. Megilletődéssel állok e gyönyörű templom szószékén. Huszonöt esztendővel ezelőtt hirdettem nektek innen, e szentelt helyről Istennek igéit. Huszonöt esztendő nagy idő ám a halandó ember életében. Szempillantás az emberiség, de még a nemzetek életében is. Bossueth nevű hires francia szónok mondja, hogy sokszor egy fövényszem is sorsfordulat lehet a világ folyásában. Huszonöt év hogyne lehetne döntő korszak a nemzetek egy-egy társadalmi osztálynak fejlődésében. Az a huszonöt esztendő, az a tiszteletre méltó idő, melyet a felsőbányái kath. Legényegylet megélt... amelyről tehát ma szó esik, úgy a nagy világban mint a mi kis világunkban is uj mesgyét, uj korszakot, uj gondolkozást, uj érzéseket és felfogásokat vágott és váltott ki. Egy tünetet, egy jelenséget biztosan megállapíthatunk. Azt kedves bányásznépem, hogy a lelkek, a szivek nyugtalanabbak lettek. Hiszen a társadalomnak, a népeknek mindig voltak dagályai. Az öreg föld is megmozdul olykor. Dörögvc-ropogva omlik össze az ércbánya. Megreng a tenger óriási vize is. Ámde a föld csakhamar elcsendesedik. A tenger elül. Csak az emberi, a nemzeti társadalom nyugtalankodik folyton-folyvást. Csak az emberek szive-lelke, ennek a modern, uj korszaknak vágyódása háborog untalan, szüntelen. Nem tud lecsendesedni! Keres szüntelen valamit és valakit. Ami szivét betöltse. Aki vágyait megértse. Aki igazságérzetét egyensúlyba hozza. Akiben megbízhat. Aki végre világosságot szór kálváriás útjaira. És e nagy emberhullámzásban, a lelkek benső forradalmában a munkásnép jutott a legforgatagabb örvénybe. A mozgás tengelyébe. Az ő életének közepébe, úgyszólván egy golyónak lódító erejével röpült a legélesebben sivitó kérdés. Sőt a kérdések egész raja: — Kiben bizzunk tehát? Hol az igazság, mely nekünk is mér és oszt? Hol a világosság? Ki hát a mi igaz barátunk? * * * Volt idő és nem is oly régen, mikor a munkásnép — és benne a magyar bányásznép különösen — ezekre a kérdésekre elutasithatlan feleletet kapott saját lelkiismeretétől. Apánk hitétől, hagyományaitól — és magától az élettől. A magyar munkás világosságot, erőt, állandó bizonyosságot nyert e kérdéseket illetőleg a hitben. A katholikus Egyház tanításában. Ott csügg anyjának, az Egyháznak édes, tápláló emlőjén. A magyar bányász össze van forrva a vallással. Az istoly előtt álló kereszt az ő védője. Vészben, romlásban legerősebb fegyvere, pajzsa. Azt karolja át erős karokkal, mikor leszáll a föld mélyébe. És azt üdvözli, mikor nehéz, izzasztó munkája után újra napfényt láthat és éltető levegőt szívhat. ügy volt bizony ez jó bányásznép apáink idejében. Hála Istennek, örömmel tapasztalhatom, úgy van lényegében ma is. Ámde, miért tagadjuk ?... Valahogyan más idők járnak. Valahogyan nem úgy kezd lenni-, mint régen volt. Mintha más nap sütne az égen. (Folytatjuk.) NÉPSZÁMLÁLÁSKOR. Tizenkilenc gyerek. Feltűnést keltő az a szegedi eset, Írja az egyik szegedi lap, amelynek minap voltak a tanúi a népszámlálók, akik a Rókus városrészben levő Hétvezér-utca 49. számú házba, annak egyik kicsi, söté, lakásaba szintén betévedtek. Sovány, fonnyadt arcú, rosszul öltözött és öreges testállásu asszony fogadta őket. — Horváth Andrásné vagyok, az uram téglaverő. — Aztán van vagyonuk ? — hangzott egykedvűen a további kérdés. Az asszony betegesre ráncosodott arcán mosoly jelent meg: — Vagyonunk? Hát nem látják, hogy a szobánkban csak egy asztal van, meg a fiókos ágy. Na meg ott az a — Máriakép. — Hány a gyerek ? — Tizenkilenc. — Lehetetlen! Hallja, jó asszony, ha nem mond igazat, száz koronára bünteti a törvény. — Már pedig tizenkilenc gyerekem van. Majd kikiáltott az ajtón: — Jóska, Pista, Jancsi, Julcsa, Orzsi — és igy tovább. És mint egy üde sereg rohant be a sok virgonc gyerek. A kisebbeket ölben hozták. És a gyerekek sorra járultak az asszony elé, a hogy bérmáláskor szokás az oltár elé, de még annál is szebben. Hát itt vagyunk mindnyájan — szólt az anya, amikor a gyerekei sorra kezet csókoltak neki. — Ezt mind maga neveli, jó asszony ? — Persze. Mind az enyim. Nem adnék egyet a világ minden kincséért se. — Sok pénzbe került a nevelésük, ugy-e ? — Sokba nem. Mert sok: sose volt. De sok pénz ennyi gyerek. Mert a nagyobbja már segít. Én mindig nevettem, amikora szomszédasszonyék ríttak, hogy már kettő a gyerek, már három. Mi az? De itt: tizenkilenc. Mind az enyim — takarodjatok ki csak játszani egy kicsit. De jók legyetek ! Hát tessék tekintetes urak beírni, mert várom ebédre az uram, hogy: Horváth András téglaverő-napszámos, tizenkilenc gyerek. Oláhok a népszámlálás ellen. Nagykárolyból Írják : Szatmármegye több oláhok lakta községében a román parasztok azt követelik, hogy.román nyelvű szárnlálólapokat adjanak nekik és olyan kérdések föltevését kérik, a melyek az oláh propagandának kedveznek és annak céljait mozdítják elő. A lakosságot bizonyára izgatok biztatták föl erre az eljárásra. A népszámiáló biztosok már számos följelentést tettek. Különösen Szaniszló községben találkoztak a biztosok túlzott kivánságokkal. Itt sok olyan román ember
