Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-11-20 / 4. szám
TÉLI ESTÉK 3 ■ ■ VASÁRNAP, ma Imakönyvem. Szegény a kötése, sárgaréz a csattja Édes apám vette, édes anyám adta. Félve nyúlok érte, hogy el ne szakadjon. Órizem a lapját, hogy fehér maradjon. És ha olykor-olykor belehull a könnyem, Nem fakul meg attól az én imakönyvem. Ráhull, de utána eltűnik, elázik .... Édes apám' Érted imádsággá válik. Magyar Bálint. Erzsébet — Erzsébet királyné nevenapjára. — Erzsébet napja egykor nem is olyan régén piros betűs napja volt a nemzetnek. Most már szomorúan feketéink. Oda fűződik borongva a szomorú napokhoz. A nemzet mártírjainak napjaihoz. Hej, mert nincs is nép kerek e világon, talán egyetlenegy sincs, amelynak annyi mártírja, hős történeti alakja, mártír halált szenvedett hőse volna, mint a magyarnak. S ha ezek mindegyikének külön napot szentelnénk, vájjon maradna-e az esztendőnek egyetlen napja is, melyen gyász, de egyszersmind dicsőítő, felemelő ünnepet ne kellene ülnünk. * * * Erzsébet mártír királyné eszméje a világ összes királynéinak. Mert benne az anyaság, a nagyság a jóság, a szelídség, a tisztaság, a fenköltség, az ön- feláldozás, a szenvedés, a fájdalmas anya képe — mind, de mind összpontosul. Mégis magyar Erzsébet volt ő, igazán a miénk, a magyaroké. Halálán az egész művelt világ megdöbbent. Sírjára a nemzetek tették az elismerés, a hódolat koszorúját. De ha sokaknak siralmára hunyt is el, minket hagyott mégis árván igazán. Az ő sebe a miénk is volt. Az ő fájdalma még ma is a nemzeté, a magyaroké. * * * Szép asszony volt testileg és lelkileg gyönyörű nő. Igazi királyné, Európa legszebb királynéja, legszebb asszonya. Azt mondják, hogy a fájdalom, a szenvedések még szebbé teszik a lelket. Megtisztítják, megcsiszolják, mint a gyémántot, mikor saját porával messze ragyogóvá teszik. No hát akkor ez a szomorú asszocy a legszebb asszonya volt valóban a földnek. Ki szenved annyit, mint ő*? ’Iszen tele volt a szive tőrrel. A fájdalom láthatatlan tőreivel. Az utolsó, látható, fizikai tőr vetett véget csak az ő szenvedéseinek. * * * A szentek legendájából olvassuk, hogy Árpádházból való szent Erzsébet a szenvedő foglyoknak az ő maga eledeleiből hordott táplálékot a börtönbe és titokban nagy esélyek-veszélyek közölt gyakorolta nagylelkűségét. A jó Isten csodával kiséri és segíti. A kötényébe rejtett eledelek, — mikor azokat férje felfedezi — gyönyörűséges rózsákká változnak. Magyarországnak is volt egy jótékony magyar Erzsébetje, mártír királynéja és ő neki is volt egy dicső, egy leigázott, elnémított, szabadságát elveszített foglya. A magyar nép, ez árva magyar nemzet. És magyarnak is szivébe hordotta, keblében ápolta a táplálékot, mellyel e rabláncát múltja dicsőségéhez méltón viselő foglyot fenntartotta. Gyötrő éhséget, szabadság után szomjazó lelkét enyhítette. És ez a táplálék ... ez az Erzsébettől nyújtotta eledel ... a türelem a kitartás először a reménység, aztán a szabadság viruló rózsájává változott. Ő maga pedig "virrasztó csillaga lett a nemzet egének. Ez a csillag azt rezgi, azt jelzi ma is : — Tietek vagyok magyar nép — itt . . . fenn is. Bodnár Gáspár. Lesz-e a kutyából szalonna ? Egyike a legismertebb és leghasznátatosabb közmondásoknak az, amely abból áll, hogy kutyából nem lesz szalonna. Ennek igazságát eddig még senki sem vonta kétségbe és hihetőleg olyan tudós sem akadt, aki azon törte volna a fejét, hogy csakugyan rejlik-e igazság a közmondásban. Igv hát kétségtelenül feltűnést fog kelteni az itt elmondandó eset, amely azt bizonyítja, hogy mégis van lehetőség arra, hogy a kutyából szalonna lehessen. Tőrei Tóth József tiszavárkonyi földbirtokos Írja ezeket: kanász számadója ez év augusztus vége felé egy darab alig néhány órás malacot vitt be hozzá, amelynek anyja eldöglött és amely igy árván maradt. Á földbirtokos a magával tehetetlen kis jószággal nem igen tudott mit csinálni. Egyelőre tehát a konyhában helyezte el, abban a nagyon is halvány reményben, hogy ott valahogy felnevelődik. Erre ugyan nem volt kilátás, mert a néhány órás kis malac még nem is szopott s igy az elpusztulás szélén állott. A kis árva nem sokáig maradt a konyhában, mert egy pillanatban, amikor az ajtót nyitvahagyták, kiszökött s egyenesen az udvaron inegkötve tartott két nagy komondorhoz közeledett. Ezek egyikét, a nőstényt, addig döfködte az orrával, amig az" kedvtelésből lefeküdt előtte és engedte, hogy emlőivel bajlódjék. Meg kell jegyezni, hogy ennek a nőstény kutyának addig még nem volt kölyke. A földbirtokos, aki a történteket figyelemmel kisérte, néhány nap múlva nem kis csodálkozással látja, hogy a kis malac a lehető legjobb étvággyal szopja a kutya emlőjét. Mondani sem kell, hogy a komondor és kis malac rövid idő alatt megszerette egymást és hogy a malac annak rendje és módja szerint hízásnak indult. A mulatságnak azonban kilenc hét múlva véget kellett vetni, mert a kutya annyira féltette a kis malacot, hogy ha valaki ahoz közeledett, vagy nyúlt, rettenetes dühös lett és harapni akart. Mindezek után ebből az esetből kifolyólag meg lehet állapítani, hogy a kutyából mégis lehet szalonna. Hogy pedig az előadottakhoz kétség se férjen, a földbirtokos a kutyát és a malacot a szopás idején lefényképezte. Amennyi elég. Nő: »Oh, mit tudtok ti férfiak a mi ruháinkhoz U Férj: Tudjuk az árakat !«
