Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-12-18 / 8. szám
TÉLI ESTÉK 7 — Nem akar, pattant fel az öreg. Vagyonomat rá költöttem volna, ha tudom, hogy úri leány lesz belőle. Lecsendesitette volna háborgó szivemet, mely mindég a fiú után vert, dobogott. így lesz belőle paraszt leány ... — Hát én nem az voltam? Hát én nem vallom büszkén, hogy ma is paraszt asszony vagyok? — Nem vagy. Parasztnábob asszony vagy. Punktum. No már erre a magyari módon való hivalkodásra Zsuzsa asszonyt elfogta a nevetés. — ’Iszen haragszol, ha parasztnábobnak neveznek. — Haragudni haragszom, de azért jól esik. Zsuzsa asszony most már hangosan nevetett. Tóbiás uram is alig tudja türtőztetni, de azért adja. Ám egy-egy mosoly ott játszik ám sötétlő ábrazatán. — Különben a te előnyöd. Én rá se’ hederitek többé a jányodra. — Ugyan, ugyan öregem. Hát nem volna-e annyi 'szived se’, mint amennyit egy hangya elbír. Mi van-e levélben? Hogy a mi Esztikénk kitűnő gazdasszony. Olyan kenyeret sütött az intézetben, hogy csudájára ették. Süt, főz a konyhában. A kertben még a kertészt is megtanítja, kioktatja erre-arra. De tanulni nem akar. Az intézet kalitka neki. Mint a szabadságot szerető madárnak a fogság. A lelke mindég hazafáj. Sóvárog a mező, az erdő, a levegő után. Hát tehet ő erről? — A te jányod. Éppen olyan, mint te voltál. — Hát talán bűnöm, rosszaságom, hogy olyan voltam? Megbántad, hogy életedet életemhez kötötted ? — Kimondta ezt neked? Ki mondta? szólt rettenetes gyanakodással a nábob. És szemei vérben úsztak. Kezét ökölbe szorította. — Senki se’ mondotta. Csak sejteted velem. A szavaid sejtették. A fiú után való sóvárgás sejteti ... A leányod iránt való kegyetlenséged ... Tóbiás uram összerezzent. Az asszony ott döfte véknyába a tüskét, ahol nem is hitte. De kemény, bronz ember volt a nábob. Vas férfiú. Tartotta magát. — Hát eregy is. Hozd haza azt a leányt. És gyönyörködjél benne. — Én nem hozhatom. Az aratóktól pillanatra se’ távozhatom. — Én sem. — Hát haza hozom én — szólott egy hang az ajtóból. Prokupec Janó hangja volt. Ott állott már jó idő óta a pitvarban. A nyitott ajtó mellett. Hallgatta, nézte a párosviaskodást férj és feleség közt. És csóválta a fejét. Egyre csóválta. Tekintetén a nél- külözhetlen ember arckifejezése ül. — Vén bolond, szólott rá a nábob. Te is olyan vagy, mint a feleségem. Rontottad, kényeztetted azt a jányt. Vitted magaddal, mezőre tarlóra. Itt a vége. Itt az eredménye. — Uram, uram, Tóbiás uram, ’iszen igaza van. Legalább úgy pedzi, hogy igaza van. Voltaképpen pedig azért igaza nincs Bodrogi Tóbiás uram. — Nekem? — Igen. Már mint Bodrogi Tóbiás uramnak. — Hát miér’ nincs igazam, te vén bolond ? — Miér’ mer’ azér’, hogy az igazságot a gyermekek, meg a bolondok bírják. — No megadtad nekik! — Igenis. A gyermekek. Meg a bolondok. Mer’ miér, hogy engem is a bolondok közé sorolnak Tóbiás uram. — A gyermek már megmondotta az igazat. A kalitkát nem szenvedheti. Repülésre teremtette az Ur Isten . .. — Kiszedem szárnyaiból a tolakat, toppantott a nábob. — Szedheti. Még erősebb tola nő. — Meglátjuk! — Meglátja. Tóbiás uram, hogy akkurátusán olyan lesz, mint az édes. Mán’ mint az anyja. A mező. A kert. Az erdő. A szőlő. A tag, a buzaka- lász — az leszen az ő világa. A szabad levegő Isten szabad ege. Az lesz az ő mindene. így teremtette az Isten. Ide tűzte a faluba. Tündérnek, Angyalnak. — Vén bolond. Talán szerelmes vagy a jányomba’. — Hogy eltalálta Tóbiás uram. Nagyon szeretem azt az angyalt. Lelkem leikéből, szivem szivéből. — Hát akkor eregy utána. Fogass be a parasztszekérbe. Abba. Paraszt-leány, hadd járjon pa- rasztszekeren. Prokupec Janó erre az újabb és furcsa szentenciára nem szólott egy árva szót sem. Csak vállait húzogatta. Fejét bólingatta. Nyakát igazgatta ... Aztán lassan, mély gondokba borulva ballagott. Ki az udvar felé... Alig fordul azonban a csürös-kert udvara felé. Kiáltást hall. — Vén bolond! — Tessen... — A bricskába fogass be. — Értem. Hm. Paraszt-szekér. Aztán bricska. Megyünk mi még feljebb is. — Vén bolond! — Tessen? — Fogass be az ernyős bricskába. — Értem. Paraszt szekér. Bricska. Ernyős bricska. Feljebb... jó Tóbiás uram. — Vén bolond! — Tessen... — A parádés lovakat fogasd be. A parádés kocsiba. Érted? — Értem, kiáltott vissza Prokupec. Aztán ugv magába dörmögte. — Csak azt nem értem, hogy voltakép ki a bolond? Mer miér? A nábob bolondja — az én kis angyalorünak. (Folytatjuk.) A világ legrégibb hajója. — A legrégibb hajó a világon a mely jelenleg még szolgálatban van, a Detvendo Brödre. Ez a dán hajó nemrég Norvégiába való útjában zátonyra került és jelenleg Porsgrundban dokkon fekszik. A javító munka befejezése után rendes hajójáratait ismét meg fogja tenni és legközelebbi útja Angliába vezet. Ez a tölgyfából készült hajó 1786-ban, azaz százhuszonnégy év előtt Marstalban készült és azóta folytonos szolgálatban volt.
