Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-12-19 / 8. szám
TÉLI ESTÉK 7 B A KANDALLÓNÁL. B Szép .A. ranka. — Eredeti regényünk. — 0 Irta : Bodnár Gáspár. 5 III. Volt ennek a kis városnak egy tipikus alakja : — Muta Náci. Ott találták a gesztenyésben, pólyába takarva. Kitett gyermek volt ő tehát. A bűnnek, a szégyennek, az anya iszonytató elhatározásának gyermeke, szerencsétlen áldozata. A város fogott fel rajta, hivatalosan, elkényszeredve. Kiadta nevelőbe, tartásba egy kerülő családhoz. Itt elejtették a gyermeket. Agyrázkódást kapott. Hülye, szerencsétlen lett egész életére. Már suhanc számba ment. De se Írni, se olvasni nem tanult meg. Nem is igen törődtek vele, hogy Írástudó vagy egyáltalán elemi műveltségű ember válljék belőle. Hanem vált belőle egy tipikus alakja a városnak. Akit nem csak hülyének, de eszelősnek is tartottak. A gyerekek mulatsága volt. Gúny és tréfa célpontja. Házról-házra járt rongyos ruhájában és különc sipkájában. Az öreg bányász háznál nagyon otthon érezte magát. Az ilyen hülye lelkek ösztönüknél fogva megérzik, megismerik a jó lelkeket. Aranka soha se’ eresztette el éhesen vagy üres kézzel. Ünnepe volt, mikor Aránkáékra került a sor. Mert Muta Nácinak volt olyan számitó esze, hogy beosztotta magának a házakat a hét, a hónap egyes napjaira. A következő nap reggelén ez a Muta Náci lélekszakadva szaladt be Arankáékhoz. Nem birt szóhoz jutni. Csak járt-kelt egy ideig jobbra-balra. Hozzáfogott háromszor is a mondóká- jához. De még mindig nem tudott szóhoz jutni. Csak lihegett, fújt, mint valami fújtató. Végre rákiáltott az öreg atyus. — Beszélj hát, mert mindjárt ellátlak egy burgyával. — Hát-hát az aranka, a Gyöngyös Aranka, a szép Aranka ott van az ablakban... — Mit beszélsz te bolond. Iszen itthon van Aranka. — De azért ott van az ablakban. Igen Aranka. A gyöngyös, a szép Aranka. Az ablakban, ügy mosolyog. — Jöjj már Aranka — boszankodott atyus a hülye Muta Nácira. Mit beszél a bolond. Aranka bejött. Muta Náci meg csak ismételte, hogy Aranka, a gyöngyös, a szép Aranka ott mosolyog az ablakban. Végre, nagy nehezen kisült, hogy Arankának az arcképe ott van a festő ablakában kitéve. Aranka egészen elkomolyodott. Ezt már még sem várta a festő úrtól. Hiszen ő nem adott erre okot. ő nem bánt senkit. Miért bántják őt? Miért viszi őt a piacra? A kirakatba. Ez már még sem járja... — Aztán ha hallaná Aranka, — vigyorgott Muta Náci. — Mit hallanék? kérdezte Aranka meglepetve. — Hogy dicsérik. De szidják is. Hallottam két leányt, hogy szidták. Az én gyöngyömet, Arankámat, — Ne többet Náci... — Az én számat nem lehet befogni. Amit én hallok, azt hallom. Azt mondották a jánvok, asszonyok is mondották, hogy — Elég. Ne többet Náci. — Ki kell bökni, mert különben megpukkanok. — Hát inkább pukkanj meg, vágott közbe az öreg atyus. — Azt mondották hi-hi-hi, hogy Aranka a festőt szereti. Lángvörös lett a leány. Aztán elsápadt. Muta Náci nem volt olyan muta, hogy észre ne vegye a leány fájdalmát. — Ne búsuljon lelkem-gyöngyöm, Arankám, én úgy hátba ütöttem azt az asszonyt, hogy bele- bődült. — Ne bánts senkit Náci, intette a leány a muta fiút. Itt van az ebéded. Ülj le és edd meg. — Ő pedig lement a kertbe. Virágjai közé. ügy szerette a virágokat. Azok nem bántanak senkit, de azok védelmeznek. Virulnak, illatoznak és szeretnek. Az emberek nem szeretik egymást. Tanulhatnának a virágoktól, ügy kellett nekie, az ő szivének most ez a magány. Ez a szép virágos kert, boldog leánykorának legszebb emléke. Lám-lám, igy szőtte gondolatát — senki se maradhat meg az emberek nyelvétől, fulánkjától menten. Milyen rosszak is az emberek. Szegény leánynak békét nem hagynak. Az úri leányról még gondolni se szabad rosz- szat, hát még illetlent. Az Isten őrizzen. Az rágalmazás. Azt a törvény megtorolja. Az müveletlenség. Csak a szegény leánynak kell tűrni. Némán szótlanul. Hát ez a bányász leány sorsa. Hát már el se tudják képzelni, hogy a leány megőrizze tisztaságát, egyetlen kincsét, vagyonát, amit az uj tűzhelyre visz — ártatlanságát. Soha se’ volt ilyen bánatos ez a leány. De fájt szűz lelkének, hogy az utolsó pillanatát, szép, tiszta leánykorának utolsó napjait igy megkeserítik. Az eső csendesen permetezni kezdett... Aranka gyönyörűen zengő, ezüst csengésű hangján dalolni kezdett és úgy búcsúzott az ő kedves virágaitól. És szállt az ezüst hang messze, messze keresztül és fel hegybe, völgybe : Azt gondoltam eső esik Pedig a szemem könyezik. Abban a kéknefelejts szemben pedig csakugyan megrezzent egy könycsepp. Mintha gyémánt darabka csillogott volna benne. Nem az emberek nyelve fakasztotta. A virágoktól búcsúzva... búcsúzni akart boldog és szép leánykorától. Az élet legszebb virágos korától is. (Folytatjuk.)
