Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-11-14 / 3. szám
4 TÉLI ESTÉK tes lett a Föld északi sarka. Legalább tudja most a világ, hogy mi nincs ott és mi van hát ott. Lehet, hogy valamikor, a közelebb vagy mesz- szebb jövőben rendesebb, habár nagyon költséges utazások tognak történni oda. Talán hajójáratok és más szállító alkalmatosságok lesznek berendezve arrafelé. Nagy urak, pénzes emberek, úgy lehet, utazgatni fognak a Föld sarkához, már csak a híréért, hogy ők voltak ottan ! Bizonyos, hogy a természet bámulandó alkotásait és nagyszerű szépségeit ott azon a zordon kemény éghajlat alatt is meg lehet találni. Csakhogy azok a világszépségek és nagyszerűségek másfélék, mint nálunk. * * * 1 udnunk kell, hogy a Föld sarkánál az egész esztendő csak egy nappalból és egy éjszakából van. Égy folytában bal hónapig tart a nappal és egy hu- zamban hat hónapig az éjszaka. Amint március 21-én felkél a nap ott, szeptember 23 ig le nem száll, hanem körüljár a látóhatáron minden 24 órában. És milyen nappal ez! Micsoda szinpompa és tündöklés ott azon a kihalt vidéken, az örök tél birodalmában ! Nincs itt nálunk az a virágmező, a mely szebb volna. Azok az össze-vissza tornyosuló jégtömegek és felmagasló jéghegyek ezer színben ragyognak a mögöttük világló naptól átsugározva. Az egyik jéghegy lilakék, oldalvástabb halvány zöld, innen színesebb, onnan tompább aranyfényes. A másik jéghegy élénk hajnalpiros. Tovább egy sima, függő egyenes jégfal már megint más, ezüstös, zománcos, narancs- vagy rózsaszínű fényben csillog, mint egy bércnagyságu drágakő. És igy van ez körös-körül a távol szemhatáron végig. Oly színkép ez, a milyen itt nálunk, de csak igen kicsinyben, a kedves, bájos hét szinü szivárvány látásakor gyönyörködteti szemünket. a * * Szeptember 23-án végre lemerül a nap a szemhatár alá, hogy március 21-ig fel ne tűnjék többé. Es beáll az egyetlen éjszaka, a félesztendeig tartó éjhomály. De ez megint nem az a mély sötét, fekete borongós, mint nálunk a csillagtalan éjfél. Sokkal errébb a Föld sarkától már gyönyörködhetnek az utazók egy csodálatos fényben, a mely csak annak a világrésznek szépsége a félesztendős éjszakán. Ez a sugaras északi sarkfény. Erről írja meg Jókai: »Az égen egyszerre kiemelkedik az észak hajnala, a villámkoronás északfény. Egy nagy, kerek, sötét kúp körül kilövellő sárga és rózsaszín fénykévék. Mintha egy fekete napból kisugárzó küllők volnának. Magasra átszel- desik az égboltozatot és kitárják az utazók előtt a legigézőbb látványt, melyet elképzelni sem tudtak.» ❖ * # És az az örökre kihalt vidék ott szendereg a hosszú, néma éjszakán, annak a sugárküllős tündérfénynek rózsaszínében. A kilencven, száz méter magas jégsziklák a csodálatos északi hajnaltól bearanyozva tükröződnek a végtelen pusztaság felett. A természet Alkotója, miképpen a szegény kunyhóját is boldogítja az élet örömeivel, a halál és dermedtség e szomorú birodalmában is elhintette bá- joló szépségeit. IPAROSOK VILÁGA. Ész és kéz. — Hova-hova majszt'r uram.-- A postára. Viszek az öcsém gyermekeinek egy pár forintot — télére valót. — Az öcscse gyermekeinek. — A’ bizony, azoknak. — Hát iszen, a kegyed öcscse magasabb rangú hivatalnok. Jó fizetéssel. — A’ vóna! — Nos, hát hogy értsem én akkor meg azt, hogy mégis ön segíti. — Pedig könnyen megértheti uram. A majszter urat karon fogja a kérdező úri ember és kiséri a posta felé. — Igen, uram könnyen megérthető ez a dolog. Hallgasson meg. Két fiú gyermeke volt a mi szüléinknek. Jó magam és öcsém. Én bizony nem igen szerettem tanulni. A latin, meg a német nyelv valóságos spanyol csizma volt reám nézve. Szörnyen szorított. Nem tűrtem sokáig. Keservesen elvégeztem négy osztályt. Akkor az édes apám kimondotta : — Fiú, inasnak mégy. És oda adott egy jónevü lakatos mesterhez. Inasnak. Lakatos inasnak. Anyám sirt, zokogott. Csókolt. Mikor surcosan meglátott, csakhogy el nem ájult. Öcsém kitűnő tanuló volt. Érettségi után felment Pestre. A jogot végezte. Szegény jó szüleim nagy áldozatot hoztak érte. Úgyszólván megtagadtak mindent önmaguktól. Csakhogy havonkint el- küldhessék öcsémnek - a gázsit. Tanult is a fiú. Egyre-másra vizsgázott. Szép hivatalt is kapott. Meg is házasodott. A jó Isten ellátta gyermekekkel is .. És cifra nyomorúság az élete. Küzd a létért. Dolgozik, hogy éppen fentart- hassa családját. Semmi ingatlana nincs. Csak adóssága. Pedig nem iszik, nem kártyázik. A legpéldá- sabb családapa. De a mai igények, a gyermekek mai neveltetése — no az felemészti fizetésének utolsó krajcárját. Én ismerem az ő kiadásait. Ismerem feleségének takarékosságát. És mégis marakod- niok kell az élettel. Én iparossá lettem. A jó Isten velem volt. Apám, szegény nem adhatott már nekem ugyszól- vást semmit. Az öcsém kiképeztetésének költségei elvitték mindenünket. És én mégis műhelyt alapítottam. Szép, nagy műhelyt. Az igaz, hogy dolgoztam éjjel nappal, de van is foganatja. Házam, szőlőm van. Már egy kis tőkét is gyűjtöttem. Hát van módom annyi, hogy az öcsémet is segítsem olykor. Ö eszével szerezte meg pályáját. És cifra nyomorúság a jutalma. Mer’ cifra nyomorúság az, mikor gonddal, adóssággal kell élni olyan szolid élet mellett is. Mikor a világ, a társadalom olyan igényeket támaszt az ő hivatala iránt, amit csak áldozatokkal, nappali iszonyú észmunkával és éjjeli gondokkal lehet teljesíteni. Én kézzel dolgozom. Az eszem is helyén van, de nem tanultam annyit, mint az én öcsém. És mé
