Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-11-07 / 2. szám
6 TÉLI ESTÉK A KANDALLÓNÁL.. A mi vasúti portásunk. — Eredeti elbeszélésünk. — Irta : Bodnár Gáspár. Ezer és ezer kilométert roboghat veled a gőzmozdony, bejárhatsz Ungot-berket e hazában: nem találsz olyan vasúti portást, mint a miénk. Miér, mer azért először, hogy hát a mi portásunk már majd 30 esztendeje, hogy hűséges őre a mi vasúti állomásunk portáinak. Másodszor, mer’ olyan h ngja van, amilyen az ország leghíresebb kántorának is becsületére válnék. És harmadszor: Mer’ hatalmas, egyenes, sugár termete előtt kalapot emel minden ember fia. Sorolhatnám tovább is. Negyedszer, tizedszer, huszadszor. De rövidségnek okáért, csak annyit mondok rnég, hogy szép, galambősz hajához képest még mindig fiatal az arca, tüzes a nézése. Acélos az ökle, hogy szinte azt hinné az ember, darabokra zúzódik a csengő vasmarkában. Az utazók hideg borzongást éreznek, mikor ércmosolygással kiáltja a vonatok indulását. Viharként háborítja fel lelkét minden szabálytalanság. Neki egyre megy, ur vagy paraszt, gazdag vagy szegény. Azt tartja és úgy cselekszik, hogy dőljön össze az egész világ, de legyen — igazság. Olyan ő, mint egy lármázó, tüzes pöröly, de akit meg lehet lágyítani és meg kell puhítani. Csak a módját találja el az ember, akkor atyai mosolygásra válik szobor arca és lágyan, szelíden biztat: — Megtróbáljuk! És ha egyszer ő megíróbál valamit, az meg van tróbálva. Az rendben van, mint a parancsolat. * * * Ekkora ősi erények és tulajdonságok dacára sok-sok bajjal, feladással, újságcikkekkel kellett és kell szembeszállani a mi portásunknak. Feladták már, de hányszor, hogy goromba. Akár Pokróc Ádám. Kitették az újságba, hogy kíméletlen, durva, paraszt. — Én paraszt, mormogja magában és megrázza a csengőt, hogy az utasok füle dobját veszedelem fenyegeti. De a vizsgálat mindig kiderítette ártatlanságát. Kötelességét teljesítette. Szigorú ember, de igazságos. Ilyen kell a vasúthoz, különben felfordul — a világ. Hanem a múlt hónapban rajta vesztett. Egy szegény falusi leány érkezett az állomásra. Meghúzódott a szegletbe, mint az űzött madár, aki sebeit eltakarja a világtól és úgy titokba’ kötözgeti. Nagyon szomorú és szerencsétlen lehetett a leány, mert ami portásunk érc ábrázata is lágy viaszkká változott. — Mi baja van leányom? — Oh, ha én azt el tudnám mondani. — Meghalt az anyád? — Él és üldöz... — Anyád üldöz? — Igen. Kényszerit egy úri háznál való szolgálatra. És én nem maradhatok ott. — Nem-e? — Nem bácsi. A lelkem üdvösségére mondom, nem maradhatok ott... Vonat érkezik, a portásnak hivatalos kiáltani valója van. Ott kell hagynia a leányt. De nem nyugodott. Újra fel kereste a szomorú leányzót és tovább kérdezte. — Hát szöktél anyádtól? — Szöktem! — De szökni nem szabad leányom. A gyermek engedelmeskedni tartozik. — Van bácsinak gyermeke ?- Van, egy szép viruló hajadon leányom. — És mit tenne, ha a leányát el akarnák adni. — A bélét taposnám ki a gazembernek, aki erre vállalkoznék. — Lássa bácsi. Engem el akar adni az anyám. Valósággal eladni. Érti bácsi? Úgy állott ott a mi portásunk, mint egy szomorú, szánakozó szobor. Hosszasan nézte-nézte a leány halvány ábrázatát, mi közben egy csepp köny gördült ki szeméből. De amint észre veszi, szinte restelli ellágyulását és szőrös keze fejével letörli. Ebben a pillanatban érkezik egy vén asszony, egy ráncos képű banya. Villogó szemeivel keres valakit. Szúró tekintetével meg is látja a leányt a szögletben. Odarohan és a vércsének visongásával rival reá. Majd lábaival rugdosni kezdi. — Édes anyám, ne bántson, eseng a leány. — Loptál. Az ur mondja, hogy loptál. Azért inalsz el a városból. — Ártatlan vagyok, anyám. Ezekre a szavakra a kegyetlen asszony neki esik a védtelen leánynak és ahol éri agyba-fűbe veri. A mi portásunk egyszerre lángvörös lesz. Hatalmas, egyenes teste megremeg. Odaugrik az asz- szonyhoz és érckarjával megfogva olyat lök rajta, hogy a vén banya messze röpül. Nagyot koppan a vasúti állomás kövezett folyosóján és — karját töri. A közönség csak ez utóbbi jelenetet látja. Egyszerre, mint a vihar támad a portásra. — Mentők! Mentők! — Gyilkos, kiáltja a vén banya is. — Goromba disznó, hóhér ordítják a hordárok is, akiket nagy regulába tartott ami portásunk. A leány elutazott a vonattal. De ami portásunk már ott áll a rendőrség szobájában. Jegyzőkönyvet vesznek fel. A nagy eseményről. A nagy lelketlen- ségről. A türhetlen basáskodásról. Az újság lapok meg hasábokat közöltek »A goromba portás«, »A Pokróc Ádám esete« címen stb. stb. Pár nap múlva fegyelmit kap az öreg. Ki tudja, hova fejlődik az ő ügye. Iszen minden ember fia ellenségévé szegődött. # » * De otthon még nagyobb keserűség várt reá. Asszony felesége szíttá a vérét... — Hányszor mondottam, hogy goromba vagy, mint a pokróc. — Én, la goromba! — Megjövendöltem, hogy addig jár a korsó a kútra... — Majd meglátjuk.
