Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-11-07 / 2. szám
TÉLI ESTÉK 3 ISMERETES-TÁRA. A Föld északi sarkáig. Irta: Pataki Lajos. 2. Mibe került az útja ? Nagy idők óta köröskörül, keresztül-kasul hajózták, utazták ezt a mi vén Földünket. Tudományosság és üzlet, a spekuláció, egyenlőképpen kivették részüket azokból az utazásokból szárazon és tengereken körül. De ismerjük is ezt a rengeteg sárgömböt amúgy igazában. Tudjuk, hogy, mikor nálunk éjfélt kürtöl a bakter, Földünk átellenes oldalán akkor delel a nap. Vagy mikor másutt az éj beállt, nálunk éppen akkor pirkad a hajnal. Tudjuk, hogy vannak vidékek, hol örökös izzó nyár perzsel; hol a havat nem ismerik. És vannak tájak, hol szüntelen csikorgó hideg tél dermeszt; hol egy virágszálat nem láttak soha. Ámde a Földnek két helyére nem tudtak eddig eljutni. Oda, ahol a Föld mint sarkakon megfordul. Bármint törekedtek, fáradtak is tudósok és mások megint nagy idők óta, de a Föld sarkait elérni nem tudták. A tudósokat érdekelte a dolog szerfelett. Hogy mi van ott a Föld sarkánál is? Milyen idő jár? Mi tanulságost nyerhetünk onnan ? Talán még a spekuláció is gondolt egy kis pénzmagra. Hátha holmi érdekes ritkaságokat lehetne szállítani onnan a Föld sarka tájékáról! A mely drágaságokat aztán busásan el lehetne itt adogatni! És igy abból a jó vetőmagból: az ezüst és arany pénzmagból kerülne tán egy-két öblös hombárral tele! No meg a hir és dicsőség! Hogy hát melyik ország zászlóját tűznék ott ki az északi sarkon ? Melyik fejedelem címerét állítanák oda? Melyik felfedező tudós embernek a nevét örökítenék meg az újságok és könyvek a messze idők számára? Ilyen kivánkozások serkentették az embereket régóta. Hogy okvetetlenül el kell már egyszer oda jutni! Csak gyávaság és gyengeség nem merészel nekimenni annak az ismeretlen útnak ! Pedig nagy igazság, hogy »a ki meri nyeri«! A többi felfedezés is a bátrak munkája volt! Hogy eljutottak Amerikába, Ausztráliába, messze tengerekre és ezeken át a Föld körül vissza hazájukba, a honnan kiindultak! így tűnődtek és gondolkoztak fáradalmaktól, bajoktól és veszélyektől meg nem riadó emberek. De végre is nehéz és mód nélkül költséges az ut a Föld sarkához. * * * Téged, atyámfia, a vasúton pár koronáért elvisznek szép hazánk egyik szélétől a másikig. És mily gyorsan repülsz, kényelmes kocsiba ülve! De akár gyalogszerrel is útra kelhetsz édes hazánkban bárhol is. Még ha nem is vinnél magaddal harapnivalónak abból a jó debreceni szalonnából és alföldi kenyérből. Reggelizés után indulva, mikorra a gyomrod délre emlékeztetne, már elérnél egy községhez, egy utszéli csárdához vagy egy tanyához. Éhen-szomjan már meg nem halhatsz. Bezzeg nem úgy van a dolog a Föld sarka felé való útban. Igaz, hogy egy darabig lehet menni odafelé is vasúton. De aztán csakhamar végére jutunk a szárazföldnek és elfogy a vaspálya. És következik a tenger. Az az ismeretlen tenger, melyet még be nem utaztak halandó emberek. A mely tengerre csak megilletődve szálhatnak az utasok. Mert bizony, mikor megcsinálták itthon a végrendeletet és feleségüket, gyermekeiket megcsókolták, útnak indulva, szivük fenekén egy szorongó érzés azt súgja nekik titokban: vájjon vissza fogsz-e kerülni onnan, hol ember nem fordult meg még soha? Te, kedves olvasóm, itt nálunk gondtalan elhe- lyezkedel a vasúti kocsiban, ebben a takaros kis szobácskábán. Alig szalad veled a »vasló« egy negyed órát, megáll, teszem fel, Tápiószelén. És már kiáltják, hogy »friss viz, kérem, tessék«, »körte, alma, szőlő tessék!« Szolnokon meg Püspökladányban pedig, hogy »tormás virsli tessék!» Hej! de megint és megint nem úgy van ott, messze a Föld sarka felé. Mikor a kis Göncöl rudja vége irányában hajóznak tovább és tovább azok az elszánt, önfeláldozó urak. Amint elhagyták a szárazföldet, teszem fel, Norvégország utolsó állomását, nem látnak többé csak eget és tengert. És ha elérnek is valami kisebb szárazföldekhez, szigetekhez, egy mohaszálacskát, egy repkedő bogárkát, egy csuszó-mászó férgecskét, egy haszontalan gezemicét sem találnak már ott. Csak örök, végtelen pusztaság meredez eléjük minden oldalról. * * * Atyámfia, annak a nehéz útnak nem lehel ám nekimenni csakúgy egy kis batyuval, egy rozoga szekérrel. Azok a felfedező utazások a Föld sarka felé száz meg száz millióba kerültek már. Külön hajókat kellett készíteni olyan veszedelmes utakra. A mely hajók, a mi pénzünk szerint számítva, több százezer, sőt pár millió koronába is kerültek egyenként. A hajót meg kell rakni két, három esztendőre való eleséggel. Bádogokba, üvegekbe jól elzárt élelmiszerekkel a hajónépnek és az állatoknak. Mert ilyeneket is visznek magukkal az útra azok az urak. Visznek póstagaiambokat, hogy Írásokkal, hírekkel visszaröpítsék ezeket a szárazföldre. Egy egész falka kutyát is felpakkolnak a hajóra. Húsz, harminc, még ötven, hatvan kulyust is egyszerre. Hogy majd ezek húzzák a szánkákat, mikor már nem lehet hajózni sem. Mert a tenger befagyott és már csak jég hátán, hómezőkön lehet továbbhaladni. És milyen jó szolgálatot teljesítenek ott ezek a hű állatok! Milyen olcsó fuvarszer kerül belőlük! És kitartóan, jól húznak. Hiszen láthatjuk, itt nálunk egy kutyus magában két-három zsák krumplit elbír a szekerkén, mint egy szamárvehem. Meg kell rakni a hajót temérdek gyújtó, világitó és tüzelő anyaggal is. Mert arrafelé nincs többé meleg nyár, hanem csak szüntelenvaló tél, csikorgó hideggel. Kell vinni oda patikai és egyéb orvosi szereket. Mert hát nagy hüléseket vagy más betegségeket is kaphat ott az ember a szokatlan zordon
