Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 5 és a nem egészen egészséges társadalmi struktúra zajos és zavaros átépülése várható, hacsak ez közben meg nem történik spontán; ez azonban teljesen valószínűtlen. Hogy egy ilyen krach mit jelentene az egész világnak, alig lehet elképzelni. Fantasztikus méretű az a vajúdás, amelyben az emberiség él. A régi és uj, a jó és rossz szédületes kavargásban dobálja a nemzeteket, családokat és egyes embereket, s még csak halvány körvonalakban látjuk azt, aminek jönnie kell, de nem tudjuk még, hogyan fog jönni, milyen történelmi küzdelmek árán. Miközben az ember tejért áll sorban, vagy dühöng, mert hetek óta nem látott vajat, mindig csak egy alapélmény zsong a tudatában: átalakulásban élünk, nem tudunk tervezni. Létezünk. Miképpen mi is megbocsátunk. Lágy szél dudorászott s átkavarta a gyertyafüstöt a sulykoló asszonyhoz. A halotti gyertyák nehéz, tüdötfojtogató füstjét. Fenn a toronyban kongott a harang. Eszti még csapott egyet-kettőt a kendervászon fehérneműre, de aztán félrelökte a sulykot. Nehéz lélekkel botorkált be a házba. Urán az uj, fekete posztóruha feszült. — János, csak nem a temetésre készülsz? Csak nem teszed velem azt a csúfot, hisz az egész falu tudja, hogy haragosunk volt. — Azért csak elnézek. A hóttal meg kell engesztelődni. Nyeldeklőjét megcsikarta a zavart köhögés. — Régen volt már igen, ami a famíliátok között történt. S a miatyánkban azt imádkozzuk, hogy “bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Meg aztán nem elég nagy szerencsétlenség? Tavaly az ember. Most meg ő. És ott az a két árva, akinek most már senkije, semmije a kerek világon. Eszti nem tudott rá felelni. Csak elhült, mint akit álmában varázsige ejt meg. Mert a gyűlölet igen régi keletű volt. Még valamikor a dédapák idejében gyűlt ki. Valami adásvételi szerződés folytán Bodó Menyhért, meg Kisbéni Mihály szomszédos birtokosok lettek. Bodó Menyhért az Eszti dédapja volt, Kisbéni Mihály pedig az Annáé, akit tegnapelőtt sodort át a repülő tüdőbaj a másik világra. Zsiros, istenáldotta barázdákat túrt fel a két darab földön az eke. A mesgye hantjai hatalmas körtefát tápláltak. Bőölü, gazdaggyümölcsü körtefát. A törzs kissé jobbról nőtt ki, Kisbéni Mihály földje felől. A görcsös ágak a lombzászlóval azonban balra hajoltak, délkelet felé az élet és a napfény felé, Bodó Menyhért földje felé. Emiatt az életerős, pompás fa miatt torzsalkodott a két szomszéd örökösen. Hogy hát voltaképpen kié a fa? Kit illet a gyümölcse? Nem ért az a néhány rongyos kosár körte annyit, mint amennyit a fiskálisok bezsebeltek az örökös torzsalkodásból. A körtefát azóta régen elkorhasztotta az idő, de a harag élt, fortyogott, lobogott a két család között olthatatlanul. Pedig azóta a faluban is szomszédokká lettek... Eszti felemelte szikkadt homlokát a tenyeréből. — Ilyen harag — dörmögte. — Ilyen harag egy körtefa miatt. Úgyszólván semmiség miatt. Hogy állok meg az Örökkévaló színe előtt, amikor nem tudtam átlépni a halálos, vergődő beteg küszöbét s nem tudtam mondani: No, Anna, felejtsük el, ami úgyis mögöttünk van. Legyen vége a gyűlölködésnek. A temetési menet akkor már régen elhaladt az ablak előtt. A kántor érces éneke nagymesszeségből döngicsélt. Eszti imádkozni kezdett a meghóttért. De amikor odaért, hogy “miképpen mi is megbocsátunk”, odakint a délutáni csendbe gyereklárma kavart bele: — Mamám! Édesmamám! Aztán rá egy kicsit fiusabb, öblösebb hang zokogott fel: — Mamám, éhes vagyok. Eszti kinézett az ablakon. Két gyereket látott. Egy háromévesnyit, meg egy ötévesnyit. Az utca végén kavargó porfelhő után futottak. — Mamám, mamám, — zengett ajkukon a sötét jajszó. — Ni, hisz ezek az Anna gyerekei, Palkó, meg Marika, — ámult fel Eszti s a szivébe éles fájdalom hasított. Csakugyan ők voltak. A temetési szertartás közben valahogy ott hagyták az
