Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-12-01 / 6. szám
r A R O G A T 0 3 megfigyeléseit és reális tanácsait tartalmazták. Eljön az jdő, mikor Jászi Oszkár nevét nemcsak Magyarországon, de az u.n. utódállamokban is azzal a tisztelettel és nagyrabecsüléssel fogják kiejteni, amely csak a nemzeti érdekekért küzdő igazi nagyságoknak jár ki. Én mindig megtiszteltetésnek tartottam, hogy Jászi Oszkár a tanulmányait a Tárogatónak átadta s most is csak hálával és odaadással gondolok rá. Áldja meg a jó Isten! Bár a Tárogató jórészt egy ember önzetlen munkája volt, az elmúlt évek alatt volt más értékes munkatársunk is. Reményi József professzor verseit, Ölfoey Irén novelláit és forditásait mindig örömmel közöltük. Ők is önzetlenül segítettek bennünket. A Tárogató olvasóinak bucsüzásul még csak azt szeretném megmondani, hogy iparkodtunk mindig olyasmit adni, ami az olvasó személyi fejlődését célozta s mindig azt akartuk, hogy az olvasó magyarságot segítsük, hogy kulturemberekké válhassanak. Tanultunk és tanítottunk, mert tanulás nélkül nem lehet kulturemberekké válni. Pénzt lehet szerezni, pozíciót lehet elnyerni, mások (képmutató) megbecsülését meg lehet kapni, de a minmagunk által való megbecsülésünket csak úgy lehet megszerezni, ha megdolgozunk érte kemény munkával: a magunk erkölcsi megfegyelmezésével és tanulással. Tanuljunk a jövőben is s használjuk ki az erre vonatkozó lehetőségeket. Töltsük meg a lelkünket odavaló nemes tartalommal, tanuljuk meg a kritikus gondolkozást . és iparkodjunk jó emberekké és a szegényekkel és a sors egyéb mostoháival szemben megértőkké válni. Akkor — és csakis akkor! — érezni fogjuk, hogy érdemes élni, hogy van az életünknek értelme, tekintet nélkül arra, hogy mások mit tartanak felőlünk. Csak egy gazdagság van: a lélek gazdagsága. Próbáljuk ezt megszerezni s növeljük azzal, hogy megosztjuk másokkal. Isten áldd meg a magyart! Torontóban, 1950. novemberében, Czakó Ambró. A tizentötödik tüszurás után. (Rövid elmélkedés a búskomorságról.) Irta: Karel Capek. Fogadni mernék, hogy Salamon királlyal azon a napon, mikor az összes buskomorok hitvallását, a “hiúságok hiúsága, minden hiúság” mondását leírta, tulajdonképen semmi sem történt. A birodalma nem omlott össze, a legdrágább asszonya nem halt meg s nem érezte a halál leheletét a beteg testében. * Semmi, semmi komoly dolog se történt. Csak butaságot és alattomosságot látott a legdrágább asszonya szemében, közömbösséget a barátjában, gyalázatosságot a rabszolgájában, csak éppen hogy valami kicsúszott a kezéből, \ alami egészen jelentéktelen dolog: valami nem sikerült neki, valami csalódást okozott. A dolgokat valamivel ocsmányabb színekben látta, mint rendesen, az embereket valamivel visszataszitóbbaknak, az életet valamivel nehezebbnek, mint egyébként. De azon a napon Salamon király ennek a szomorúságnak a terhe alatt letört és halálra fáradt borzalommal leírta a dolgok értelmetlenségét a Könyvbe. Tényleg lehetséges hőssé válni nagy sorscsapások i dején. A halált és leromlást felemelt fővel lehet elviselni. De lehetetlen hősnek lenni tüszurásokkal szemben. Néhányszor tényleg tultehetjük magunkat a szúráson, néhányszor tettethetjük is magunkat, hogy nem vettük észre. De a tizenötödik tüszurás után vége minden hősiességnek. A kis fájdalmakkal szemben az ember tehetetlen. Valamiképen büszkélkedhet egy csonttöréssel, de nem a körme letörésével. Valami vigasztalást talál arra, hogy a háza összeomlott, de nem arra, hogy az reménytelenül ocsmány. A búskomorság, a fájdalmak legsulyosabbja, kis okok okozta fájdalom. Azért legnehezebb elviselni, mert nem engedélyez hősiességet. Nincsenek hősies buskomorok. A búskomorság minden esetben gyengeség vagy inkább tehetetlenség a kis fájdalmakkal szemben. Majdnem azt mondanám, hogy nincsenek modern tragédiák. A modern hősök tragédiája abban áll, hogy őket valami sajnálatos és fatális módon blamálták
