Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-10-01 / 4. szám
TÁROGATÓ 7 mi hozta oda a legyeket, nem tudom, de hetekkel előbb írtak az újságok egy légy-invázió nyári szenzációjáról azon a környéken. Micsoda paradicsomi állapotot jelentett volna ez a légybőség az én mantisomnak! Milyen gyönyörűség lett volna elnézni, amint ez a lassú mozdulatu, lusta rovar egy hirtelen mozdulattal elkapja a legyet s aztán egyik “kezében” tartva alma módjára megeszi! S aztán, ha az ember közben rászól, a fejét hátraforditja s a nagy szemével kérdőleg tekint ránk. De a mantist mérföldekre hagytam s igy nem maradt más hátra, mint a legyeket pusztítani. Vagy ötvennek a hullája maradt a földön s ott is hagytam őket, gondolva, hogy reggel majd kisöpröm a kabint. De erre nem volt szükség. Mikor reggel az ágyból kihajolva a harisnyámat akartam felhúzni, a tekintetem a padlóra esett: a hangyák teljes nekilendüléssel cipelgették a légy-hullákat valamerre. A hangyákat részben előítéletből, részint a kellemetlen élményeim alapján nem szeretem, de most megbocsátottam nekik azért, hogy a kabinomat helyettem kisöpörték. Délfelé már nem volt légy a padlón. — Mikor az ember a “vadonban” él, sokszor kénytelen a szállását megosztani az “őslakókkal”, a bogarakkal, darazsakkal, tücskökkel, pókokkal. Én rendszerint nem törődöm velük s a tücsköt vagy a kathydidot egyenesen szeretem a danolásukért. De az idén az egyik lakó megijesztett; lefekvés előtt olvasgattam, mikor a tekintetem egy fekete foltra esett a deszkafalon. A folt mozdulatlan volt, de én is. A “fekete özvegy” látogatott meg, amelynek a veszedelmes csípéséről nemrég számoltam be a Tárogatóban. Ocsmány ez a pók s ijesztő a viselkedése. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell fognom s kitennem a szűrét. A gyufaskatulyámból óvatosan kiszedtem a gyufákat s a födelét kihúzva a végéig, elindultam a pók felé. De amint megmozdultam, villámgyorsan tovább iramodott, rá a vaskályha szegélyére. Onnan lesett engem. Mikor újra megmozdultam, elképpesztő sebességgel leeresztette magát a padlóra. Ez olyan gyorsan történt, hogy az ember azt hihette volna, hogy ledobta magát a földre, ha nem látta volna, hogy ez a nagysebességű leereszkedés a saját fonalán történt. Onnan egyenesen az ágy alá bujt, ahol nem tudtam meglátni. Hát ez nem volt valami barátságos gondolat a számomra, de aztán azzal vigasztaltam meg magamat, hogy a “fekete özvegy” nyilván jobban fél éntőlem, mint én őtőle s lefeküdvén édesen aludtam. Másnap, harmadnap az “özvegynek” nyoma sem volt s én nem búsultam utána. Ez Quebec városa közelében történt, ahol azért ütöttem fel a tanyámat, mert egyrészt olcsóbb volt s amellett hogy közel volt Quebechez, mégis a szabadban volt. Az országút zaja nem nagyon hallatszott be, de a vasúté annál inkább. A kabinomtól vagy 150 lépésnyire volt egy kis falusi állomás-épület, amelynek a sinre néző ablakában egész éjjel egy bárátságos lámpa világított. Egyébként az egész állomás a peronjával együtt sötétségbe volt burkolva. Mert bár sok vonat ment át rajta, a peron lámpáit csak egyetlen egyszer gyújtották fel éjjel. Az egyik személyvonat, amely nyilván minden kőrakásnál megállt, itt is megállt az utasok kedvéért. Ezt a személyvonatot tisztelte meg az állomásfőnök azzal, hogy a peront kivilágította. Én állandóan figyeltem, hogy vájjon hány utas száll le róla vagy száll fel rá. Soha egy-kettőnél több nem volt. De többször előfordult, hogy az állomásfőnök kivilágította a peronját, de a vonat nem állt meg: senki se szállt le. Valami csalódást éreztem én is s valószínűleg ő is. Aztán a lámpákat újra eloltotta s nem maradt más hátra, mint az a bizonyos állandó lámpa az irodája ablakában mintegy őrül és figyelmeztetés gyanánt, hogy élet van a sötétségben is ... A magyar címer. Magyarország címerét mindenki ismeri: az egyik oldalon a négy folyó, a másik oldalon a hármas hegységből kiemelkedő kettős kereszt. Ez volt Magyarország címere, ez ma és ez marad a jövőben is. De az idegen ügynökök, akik az istentagadó politbüró megbízásából és szolgálatában bitorolják Magyarországon a hatalmat a magyar nép gyötrelmére s minden magyar érték kárára, a maguk
