Tárogató, 1948-1949 (11. évfolyam, 1-8. szám)
1948-07-01 / 1-2. szám
+ ség dörömbölt, de nem törődött vele. Egy nagy szarvasbogárral játszadozott. Gyengeszelü, hüvösödő délután fodrozta a füveket, amikor feltápászkodott a földről. A nap már lefelé lépegetett s az égen az oszló-foszló felhők rózsás tündökléssel villogtak, mint rózsaszin, felvirágozott csónakok. Az alkonyati aranyégbe nyárfa-sor fúródott. — Amoda meg falu lesz — dünnyögött a gyerek s megindult a lebukó, tüzes nap felé. Még fél órát se kellett kutyagolnia, elérte az első házat. Muskátlis ablakszem kacsintott a szeme közé. Az orgonabokros udvaron bölcsőt ringatott egy fiatal asszony. Tejfényü, gödröskacagásu arcán a jóság meleg hamvassága. — Be kéne menni, — gondolta. S ráeszmélt, hogy éhes. Beleibe lobogó kin csikart bele s gyenge szédelgés kólintotta halántékon. Mellette tehén bőgte el magát. Szarvával megbökte a kaput. A gyerek benyúlt a rácson s lekattintotta a kapu zárát. — E meg be akar jönni — mondta a fiatal asszonynak. — Csálé ne! Az asszony nagy, melegkékségü szeme rátüzelt a gyerekre. — Ki fia vagy, he? — Nagy szót hallok. Mondja mégegyszer, — rebbent fel a gyerek — Ki fia vagy?—ismételte meg az asszony hangosabban. [ szava. — Senkié. Lelenc vagyok. Árva. — Oszt megszöktél a helyedről. Mi? A gyerek dióbarna szemében felparázslott a lapuló félelem. — Rossz sorom vót. Ütöttek. Ennem se igen adtak. Ne kergessen el. Az asszony tanácstalanul nézett a gyerekre. Mit csináljon most? Aztán csak megfordult. Bekötötte a tehenet és kimosta a locskát. A lelenc a bölcső fölé hajolt. Pufók, rózsaszirom-arcú kisfiú kacagott rá. —Kisszentem, — mosolyodott el a lelenc. Megringázta a bölcsőt és vad, hamis rikkantással kezdett el dalolni a kicsinek: — Recece, nem vagyok én kapitány. .. A gyerek elaludt. Az asszony a tejet szűrte el a tornácon. A lelenc torkát sirás fojtogatta. Reszkető szóval szólitotta meg az asszonyt: — Ne adjon fel a községházára. Elvégzek mindent. Pesztrálom a gyereket. Kihányom a trágyát. A lágy, kék sötétedésben a mélykék szemek újra rásütöttek a fiúra. — Majd meglátom, mit mond az uram. A lelenc nekitámaszkodott a tornác oszlopának. Hüppögő sirás szakadt fel a melléből. Az asszony megsajnálta a gyereket. Ő is árván nőtt fel, mostohaanyja volt, tudta, mi az az árva-sor. Majd beszél az urával. Jó gyereknek látszik, el lehet itt velük. Úgyis elkéne valaki a háznál. Egy kis segitség. Csak olyan ugorj ide, ugorj oda. Nemsokára jön a második gyerek, aztán nem mozoghat. Majd holnap bejelentik a községházán, hogy itt a gyerek. Oszt azt is, hogy itt is tartják. Nagy, virágos csuport hozott ki a konyhából. Tejet öntött bele. Jól belemászott a késsel a kenyérbe is. Nem sajnálta. Odaadta a gyereknek. Aztán csak megsimogatta a gyerek szétcsapzott haját. Árnyékos szemében ibolyaszirmok lobogása kacagott. — No, ne sirj. Egyél. Beszélek az urammal, oszt talán maradhatsz is. A gyerek belefalt a kenyérbe, és jót húzott a tejből. A tej habos melege szétáradt a testében. Szivében öröm zsoltározott. Fenn kigyult a csillag. Az eresz alatt bársony-suhanásu denevér húzott el. Fekete este záporozott a világra. Ölbey Irén. + +
