Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)
1947-12-01 / 6. szám
10 TÁROGATÓ jükben felhasználhassák. Ravel Pavanne-ja a The Lamp Is Low formájában százezer példányban kelt el a megjelenésekor s azóta évente 10 ezer példányt adnak el belőle kotta formában. A példák száma erősen gyarapítható volna. Mindez elég ok volna arra, hogy igazolja Stravinskyt azért, hogy a Tűzmadár egyik dallamából Summer Moon-t csinált a nagyközönség és automaták használatára. De Stravinsky amúgy is szereti a pénzt s abból nem is csinál titkot. Mesélik, hogy mikor Gershwin azzal fordult hozzá, hogy leckéket vegyen tőle, Stravinsky azt kérdezte, hogy mennyit keres évente. Gershwin azt válaszolta, hogy körülbelül százezer dollárt. Erre Stravinsky: Akkor inkább én veszek leckéket magától. — Rachmaninoff máskép vélekedett. Ilyesminek ellensége volt s azt mondta, hogy ha népszerű dallamot akart volna írni, akkor azt irt volna s nem klasszikusat. A kiadója meséli, hogy a népszerűsítők majdnem minden héten zaklatják a Paganini témára irt rapszódiája egyik dallamáért, de ő állandóan elutasítja őket. De azért Rachmaninoff se kerülte el a sorsát. A Full Moon and Empty Arms a második zongora versenyéből való, amelyet azért lehetett népszerűsíteni, mert még Oroszországban jelent meg, ahol minden kiadott mű köztulajdonná válik. Az arany és az oroszok. A newyorki Herald Tribuneban jelent meg egy levél, amelynek az Írója azzal kapcsolatban, hogy a Tribune helyesli az arannyal való fizetést, a követezőket mondja: “Néhány évvel ezelőtt a barátaim egyike mesélte el azt a beszélgetését, amelyet orosz műszaki emberekkel folytatott. Az oroszok birálgatták azt, hogy Amerika aranyat követel az áruiért. “Mi az arany?” kérdezték. Tompa, puha fém, amely másra nem való, mint fogak tömésére. Számunkra csak azt jelenti, hogy több lecsapoló medecét kell épitenünk valami szibériai folyó mentén s kifejlesztenünk egy értéktelen természeti forrást. Mennyivel jobb volna mindkét ország szempontjából, ha nyersanyagokat küldhetnénk a nekünk küldött kész termékek ellenértékeként.” “Attól tartunk, hogy egy nap ti is rájöttök erre s visszautasig átok az aranyunkat”. Elég különös, mondja a levéliró, hogy mi ezt mindnyájan tudjuk, de azért csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy a világ aranyát összegyüjtsük s elraktározzuk egy Kentucky dombban. Mi egyöntetűen és helyesen megegyezünk abban, hogy lehetetlen az aranyunkat szétosztanunk a világ országai közt s hagyni, hogy azok visszaküldjék ide a kész termékeinkért. De ugyanezt az anyagot hajlandók vagyunk elfogadni egy másik országtól, amelynek hegynagyságú tömege van belőle valami természeti véletlen folytán s nem azért, mert megerőltették magukat. Mindenesetre elfogadunk olyan anyagot, amely semmivel se járul hozzá az országunk tudásához, műveltségéhez vagy fizikai megvédéséhez, s ezért az értéktelen termékért cserébe adunk olyan anyagot, amelyet sok idő és képzett munka árán létesitettünk. Egészségesebb viszonyok volnának, ha a kiviteleink egyensúlyoznák a behozatalainkat s számunkra hasznos anyagokkal foglalkoznának. És ha ez általánosságban igy volna, a világ országai kétségtelenül nem volnának olyan készek arra, hogy időszakonként egymásba harapjanak. (A levél írója W. S. Foster, 1947. X.20) Az én véleményem szerint soha se volt jó háború vagy rossz béke. —Benjamin Franklin. Patkánytörténet-az emberek tanulságára. I Őszintén szólva, unjuk már egy kissé azt a sok kísérletet, amelyet patkányokon végeznek s utána levonják a morált az emberek számára. Az ember végül is nem patkány s nem vagyunk hajlandók elhinni, hogy olyan fiziológiai meghatározottsága volna, mint a patkányoknak. A szellemi mivoltunk a testi mivoltunktól függetlenül is érvényesítheti magát s ha nem érvényesíti valamely oknál fogva, akkor egész bizonyosan az egész emberi mivoltunkban van valami pathologikus fejlődés. Hogy a történetet még is leközöljük, az azért van, mert érdekes és mulattató.
