Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)

1947-10-01 / 4. szám

4

TÁROGATÓ

prédikációra is.

Művészetről szólva: a CNE műcsarnokában a kanadai csoportban a legértékesebb mű Hornyánszky Miklós “Niagarái kirándulása”; az angol csoportban My first sermon és My second sermon s egy fital leány szobra.

Költözködés

Az ember húzta a tragacsot. Az asszony meg tolta. Költözködtek.

Reggel volt, de mintha alkonyat lett volna. Nyúlós, tapadós felhő lógott a földig, mint a gyászdrapéria. A föld csupa lucsok volt, csupa sár, csupa szomorúság. A házak romokban, tető sehol, ablak sehol, álltak egyhangún, közömbösen, ásitó-üres, kiégett szemekkel a szürke nappalban,mint a koldusok, akik tudják, hogy alamizsnára nincs semmi kilátásuk. Egy háznak az utca felől nem volt falazata, a bomba a hatalmas bérpalotát szinte ketté hasitotta, mint a balta.

— Látod-e, — szól hátra az ember az asszonynak — más még rosszabbul járt, mint mi. Mi még adjunk hálát az Istennek.

— Bizony, — bólintott az asszony.

S huzták-vonták tovább keservesen a tragacsot a Dunaparton. Egy fejnélküli szobor alatt, amit ágyúgolyó fejezett le, lócsontváz feküdt. A csontokról az emí berek már lefaragták, a húst, a belsőrészeket is elhurcolták, csak a csontok maradtak ott sárgán, megszáradt húscafatokkal és a csontváz ontotta magából a bűzt. A Dunapart különben is csupa hullabüz volt és csupa pocsolya. Az ostrom utáni napok voltak azok, amikor az emberek kimerészkedtek már a börtöneikből: az óvóhelyekről s beesett, sovány arcuk szinte világított a ködben s a szemük lázasan égett az éhségtől. Az emberek hátán batyu éktelenkedett s mintha a hátukat szörnységes púp csúfította volna el. Azokba a batyukba a bánatukat gyömöszölték bele.

— Nehéz-e, Andrásom? — kerdezte az asszony, amikor az ember megállt egy percre és megtörlte verejtékes homlokát.

— Akár az élet, — sóhajtotta az ember s ebben a sóhajban minden benne volt, a sóban-vizben főtt rántatlan bablevesektől kezdve a fütetlen, nedves óvóhelyig-Majd csak odaérünk, — fénylett a

vágy az asszony szavában.

Nem messze tőlük apácák botladoztak a hideg latyakban egy kézikocsival. Egyik apáca befogva elől. A másik kettő meg tolta a tragacsot. Rajtuk fekete, foltos szoknya. Gerincük megfeszült, vékony, vértelen arcukról verejték szakadt, a szájuk aprókat lihegett. Máskor kölönös és megdöbbentő látvány lett volna ez, ilyen szennyben, ilyen latyakban apácákat látni tragacsot tolva, apácákat, krisztusi jegyeseket, akiknek a szivén az isteni szeretet világit át, — de most még ez sem keltett feltűnést.

A ember meg az asszony nem önmagukon sajnálkoztak, hanem az apácákon.

— Istenem, szegények.

Egy domb alatt az apácák megálltak, nem bírták felvonszolni a tragacsot a dombra. Ha valaki lökött volna az alkotmányon egyet, tovább tudták volna gurítani az ócskaságot. De az embereknek volt elég bajuk, tele voltak csomagokkal, maradék motyókkal, amelyeket a romok közül kapartak ki, vagy a tűzvészből mentettek meg. S idegesek voltak, kelevénnyel borított szivükből könnyen kifakadt a kárombodás gennye, lelkűket nem dagasztotta széppé a szenvedés és az apácákkal senki sem törődött.

— Várj egykicsit, felhúzom a tragacsukat a dombra — mondta az ember s pár percre otthagyta az asszonyt a négykerekűvel.

Amikor az ember visszajött, arcán szelíd nyugalom és béke tündökölt.

— Az Istennel köszönték meg. Azt mondták, az Isten fizesse meg.

S húzta tovább a tragacsot, kemény inakkal és csillogó lélekkel. Gázolta a sarat s nyaka megmeredt, mint az igavonó barmoké.

Sánta öregasszonyt értek utói. Fájós lába vastag, csúnya rongyokba bugyolálva. Hóna alatt mankó. Meg lehetett róla mintázni a nyomorúság szobrát.

— Hová igyekszik, néne? — kérdezte tőle az ember.

— Az Alabárd utcába. A lyányomhoz. A menyeméknél mán végképnincs mit enni. Tegnap mán éhkoppon néztük a napot.

— Oszt a lábának mi baja esett, öreganyám?

— Szilánk érte, lelkem, mikor az ostrom alatt vízért mentem. A szomszéd óvóhelyen az orvos bicskával ka\