Tárogató, 1946-1947 (9. évfolyam, 7-10. szám)
1947-04-01 / 10. szám
TÁROGATÓ 11 A régisegkereskedő. Kétféle van: a régi vacakok összegyűjtője, aki az árakat a vevő ruhája szerint szabja meg s képes egy rossz nyomatért egy havi jövedelmet számitani, mig egy négyszáz éves renaissance rézkarcért 2 dollárt számit; és a másik, aki olyan tudatlannak teteti magát, mint az első, de a tudása alapos és azt ravaszul ki is használja. Ez utóbbiról szól a következő mulatságos történet, amelyet egyik newyorki újság idézett: New York szegény negyedében volt egy elhanyagolt külsejű régiségkereskedés s oda tévedt be egy gyűjtő. Mig egy gyertya koppantót forgatott az ujjai közt, meglátott egy közönséges kis macskát, amely tejet lefetyelt egy csésze-aljból. Müértő szeme azonnal meglátta, hogy a csésze-alj egy megbecsülhetetlen porcellán a Ming dinasztia idejéből. Leplezve az izgatottságát, a tulajdonos felé fordult: “Van valami megható abban a kis macskában; megveszem s adok érte 10 dollárt.” A boltos a fejét rázta: “Az a kisfiam macskája s azonfelül egereink is vannak.” A gyűjtő letette a koppantót s másról kezdett beszélni. Egy perccel később újra próbálta: “Azt hiszem, a kislányom szeretne egy ilyen macskát. Adok érte ötvenet.” A tulajdonos a fejét rázta. “Az sok pénz egy kis macskáért, de az Albert fiam nagyon ragaszkodik hozzá. Ha majd azt kérdezi, hogy “hol van a macskám”?, nem mutathatok neki 50 dollárt.” “Legyen hát száz”—mondta a gyűjtő. A tulajdonos egyet füttyentett. “Meg kell kérdeznem a feleségemet. Anna, kiáltotta a bolt hátulja felé, egy ur 100 dollárt kinál Albert macskájáért. Elfogadjam?” “Száz dollárért vehetsz Albertnek egy zsiráfot”, orditotta vissza a felesége, “fogadd el”. A gyűjtő letette a 100 dollárt s felvette a macskát. Amint az ajtóhoz ért, visszafordult: “Úgy látszik, hogy a macska szereti a tányérját”, mondta, “ha nincs ellene kifogása, magarhmal viszem. Adok érte külön egy dollárt.” A kereskedő mosolygott. “Ki van zárva”, mondta. “Annak a csészealjnak köszönhetem, hogy a tizenegyedik macskát adtam el ebben a hónapban.” A csodálatos töltőtoll. Rengetegen veszik és rengeteg változatban szerepel a piacon. Szidják és dicsérik. Tényleg szeszélyes s irás közben egyszerre csak kiszáradtnak látszik, majd újra úgy ir, mintha mi se történt volna. De akik szidják is, azok se tudnak már nélküle meglenni, mert itatós papirt nem kell használni s néha oldalt oldal után Írhatunk minden fennakadás nélkül. A legújabb kifogás ellene az, hogy a benne szereplő festékanyag kifakul. A fadometer alá tett golyós csapágyas írások hamarosan eltűntek. Erre némely államban eltiltották a hivatalos iratok megszerkesztésénél és persze a bankok, az érzékeny és lelkiismeretes bankok, szintén megtiltották a használatát. Voltak persze olyanok is, akik azt mondták, hogy ez határozottan előny, mert most már írhatunk adósleveleket s ígéreteket tehetünk házasságra, mire az ígéretünk beváltására kerül a sor, a tinta úgyis elhalványult s nem mutathatják be ellenünk bűnjelül. A Consumers Union, ez a teljesen megbízható tanácsadó, szintén foglalkozott az újfajta töltőtollakkal s azt találta, hogy legjobb a Shaeffer'Stratowriter, amelynek 12 és fél dollár az ára New Yorkban, aztán a Fieldston Retracto (6-7.50), a Blythe (3) és a Bedell (6). A Blythe-nál tekintetbe veszik az olcsóságát, mikor ajánlják; ez valamikép úgy hat ránk, akik a Blythe-ot is megpróbáltuk, mint mikor a törvényszék a bűnös fiatal korát tudja be enyhítő körülménynek. A vevőknek csak azt a tanácsot adhatjuk, hogy próbáljanak ki annyifélét, ahányat csak tudnak s ne vegyék meg az első Blythe-ot, amit a kereskedő a kezükbe nyom. Még a legdrágább tollak közt is vannak variációk, mert —- úgy látszik — a gyárosok nem sokat költenek a holmiaik ellenőrzésére, mielőtt azokat a picra engedik. Védekezés véredénybeteségek esetén. Egy csikágói specialista a következő tanácsokat adja azoknak, akiknek a véredényeikkel ajuk van (tehát rengeteg
