Tárogató, 1946-1947 (9. évfolyam, 7-10. szám)

1947-01-01 / 7. szám

12

TÁROGATÓ

Árnyékban harcolt a Hun, oly sok nyilat kilőtt.

Nap sötétült, vetekedett éjjel,

Ember, embert ölt, pokoli kéllyel.

Széles volt a halál útja,

Hol pusztulás szelét fújta.

Emberiség örök gyásza,

Nem fogott papok fohásza.

Ily gyászos hirt, senki sem hallott, Fél-millio ember halott.

Vakultságban, vadharcában,

Mindkét fél, úgy elvérzett,

Vesztes lett a harcban, mindenike úgy érzett.

Attila harcos hevében, későn vette észre, hogy a Gothok árulásán,

Seregének a balszárnya, került lépre. Felhördült: Áruló!

néped kardom súlyt ja, földed hadom dúlja.

Bőszült csata dúló fokán,

Sötétült ég, tüzet okád.

Dübörg a föld s a menny,

Mindkét sereg halálra megy.

*

Felhőszakadással, végződött az est, csatateret, földet, eget,

Lebukó nap, vérvörösre fest.

Hullahegyben vegyültek emberroncsok, pestis rejtőz, léget fertőz,

Patakzó vér, üszkösödött csontok.

Elbújt a nap, mert nézni már nem birta, halkuló zaj, elcsukló jaj,

Világ gyászát, omló esővel sirta.

Lelket rémit, böszült égi-attak. Hullákat görget a vérpatak.

Áradt patak elnyelőn mély, Mozgást gátol, a sötét éj.

*

Attila gondjai, számos halottjai, csatatéri összeomlás,

Álmát űzi, ébren tartja, vasvesszővel hajtja.

ítélet időben, vak éjfél tűnőben,

ki az akit lelke zaklat?

Lóhasáig sáron, véren,

gázol temetőben.

Vártán álló lovas, bőrig ázón odvas, Attilának hírül viszi:

Páncélos követ érkezett, száz szekeret vezet.

Lovon jött fehérnép, páncéljából kilép, mint egy álom igézete, menny szerelmi Ígérete, oly szép.

*

Honora a nevem, császár bátyáin küldött,

Az egész családom, keresztvízben für- Keresztények lelki éke: [dött.

szeretet és béke.

Tíz ország serege, egyesült, hogy nyervédje honát s a családját, [jen,

Téged s hadad országunkból, örökre kiverjen.

Század telik, mig egy nemzet ujjul. oly sok vér folyt e csatában, annyi veszett a halálban, félő,

Ős-Róma és népe, végleg elpusztul.

Maradjon mi érték s kultúra,

ne pusztuljon minden feldurva.

Ne vesszen el örökre az értelem magva.

Róma gyöngye, aranya, válogatott szép lánya, élén magam, a tied, ha hagyod e teret.

Harcos néped elégülhet,

Rómán vágtál eret.

*

Róma gyöngye, aranya, legszebb lánya-Honora, mi szép s érték, övé?

Csak ne gyűjtse, bőszült hadát, örök Róma köre...?...

Mindég asszony aki kisért, Hun-emberre női tanács: gyász, amely sért.

(Folytatása a boríték 3 odalán.)