Tárogató, 1945-1946 (8. évfolyam, 1-7. szám)

1946-01-01 / 7. szám

10

T Á R O G A TÓ

A tehetség a leghosszabb kard, mely e világot átéri,

Mig a tudás, ha gyakorlaton nőtt naggyá, ellenteled átlépi.

A kardot egy lépéssel megtoldhatod, az értelem életmagva fény, mely önnönmagát terjeszti.

Ha párosul:

Éles kard és éles gondolat,

tettre vágyón, szárnyat bontogat.

Nem aluszik, mint hamvába-hótt,

Kinek lelkében vágy, soh’sem volt.

Hol tétovázó szemet lesüt,

az akarat még érvényesül.

Bátor, ki nem tűr akadályt, gyáva emlegeti a szabályt.

Éles ész termi az eszes élt,

tettre készen, nem hiába élt.

Hivatott, ki biztatást nem vár, uj utón, uj gondolatot tár.

Viván ellenével a csatát,

önvérével festi a csapást.

Mig küzd, megtorpan s lerogy talán, felugrik s újra él adott szaván:

Diadalig harcot, fel nem ad,

magán sarat, száradni nem hagy.

Tevők élete, örök küzdés,

halhatatlanság, célkitűzés.

Mig a gyáva, sunyin sutban ül, zápult lelke, csak rágalmat Szül.

Éles kard és éles gondolat,

Világot nyer, jövőt bontogat.

*

Szűnjön a tivornya,

inkább hadi torna, .

Foglalja el ifjú énedet,

értelmeddel boldogithatsd, küzdő népedet.

*

XV.

Amikor hull, ég mennyköve, pusztul a faj, törzse s töve,

Nem üt villám kétszer egy helyre.

Ébred napra, öntudatra,

nem sülyed el, vergőd partra,

Okos kétszer nem botlik el, ugyanazon kőben.

Szóra hajtva, észbe kapva,

Attila megváltozott.

Abba hagyta a tivornyát, pogány oltárt,

ahol eddig áldozott.

Derűt fogott s fogadkozott, erejével s tehetséggel, kardhoz szegődik. ,

*

Attila, mert leckét kapott,

melynek nyomán észbekapott,

Ifjú volt s igy restelte magát.

Egyedül el-elbarangolt,

ugylátszott, mindent hanyagolt,

Messze elkerülte a tanyát.

Bujdosott a réten, bujdosott a lápon, s mig lelkében eszmét cserélt, naphosszat is elüldögélt,

Latolgatva, mért él e világon,

Serdült szava benne eltelt,

bus lelkében gyökeret vert, ott fává nőtt, dús lombot szőtt.

Az Ér partján ülve,

vén fűzfának dűlve, azt vigyázta,

Hogy egy hód, hogyan dolgozott.

Hód munkáján, okosságán, soká elgondolkozott.

*

A természet, legnagyobb mester, legjobb tanító.

Főerénye: tisztán látás, hü tanítás, soh’ sem vakitó.

Mig Attila az Ér partján, gondolatba mélyedt,

Szeme a hód várépítő, mozgalmán feléledt.

A hód rőzsével gátolta.

Folyásában folytóttá,

Az igyekvőn rohanó, kis patak vizét.

Melyet arra kényszeritett,

hogy sodrával, tartalmával, árkait iszapolja,

Fészkét védő bástyáit, kijebb tolja.

Hogy részére haszon jusson, patak vize el ne fusson.